Rekedt – fáradt hangunk cseng folyamatosan a fülembe,. amint énekelünk. A székely himnuszt. A hatalmas teremnek már csak egy része volt kivilágítva, mi álltunk Márton Áron szobra előtt, éhesen, fáradtan, s akkora feszítő boldogsággal a keblünkben, amilyent nagyon rég éreztünk. Fél egykor kezdtük a lakásomból a számlálás helyszínére hordani a töméntelen sok aprót. Mikor már minden egyes bani lenn volt, az autók rogyadozva várták, hogy induljunk, körülnéztem a szobámban, és arra gondoltam, hiányozni fognak a lélekdarabkák. De ez csak egy pillanatig tartott, és haladtunk tovább. A Deus házban éppen hogy elrendeztük kicsit az asztalokat, máris érkeztek a segítő testvéreink. Első perctől fesztelen volt a hangulat. Mint egy nagy család, akik összegyűltek egy nagy ünnepség vagy esemény előkészítéséhez, olyanok voltunk. Jöttünk, mentünk, számoltunk, ölelkeztünk, viccelődtünk, énekeltünk, meghatódtunk, és nagyon – nagyon közel álltunk egymáshoz. Gyerekeink ott futkostak köztünk, idősebbjeink széken ülve számoltak, s időnként egymásra néztünk, és a fejünket csóválva, széles mosollyal hajtogattuk: hihetetlen, csodálatos, Istenem, Istenem…

Sorra érkeztek az utolsó pillanatig gyűjtött banik, egy bácsi, egy néni, egy fiatal pár, a kislány, aki perselyestől hagyta ott az összekuporgatott pénzecskéjét. Időnként bejött valaki, aki nem tudott maradni, csakhogy megcsodálhassa az összefogásnak ezt a bizonyítékát, és ő is részese lehessen. Szavakat nem nagyon találtunk kifejezni azt ami dúlt a lelkünkben. Hajnali négy órakor feküdtem le, egyszerűen nem voltam képes hamarabb. Hat órakor még nyitva volt a szemem, és kavarogtak bennem a gondolatok, érzések. Bevallom, kicsit ijesztő gondolatok is. Mi lesz ezután? Hogyan tovább? Miként tudom, tudjuk méltóan viszonozni ezt a temérdek szeretet-megnyilvánulást? Hogyan lehet visszaverni a kishitű, párt-összeesküvést gyanító és kijelentő támadást? Különböző mondatok fogalmazódtak meg bennem, amivel mindegyre bizonygatom, hogy tisztességes célunk van, hogy nem vagyunk pártkatonák. Egyszer csak a Biblia, amit egyik adományozótól kaptam, elcsúszott kicsit, az éjszaka csendjében tisztán hallatszott amint súrlódott a borítója az éjjeliszekrényemen. ( egyik sarka az éjjeli lámpa talpán volt, innen csúszott le). Világot gyújtottam, és kinyitottam. Ott folytattam az olvasást, ahol abbahagytam előző este. És megnyugodtam, olvasván az Úr üzenetét: ” Fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot; a te utadon éltess engemet.” ( Zsoltárok 119:37).

Amióta az ügy folyik, Isten napnál világosabban vezeti a lépteink. Ha nem így lenne, mi, kicsiny porszemek, tehetnénk bármit, belebuknánk. Semmi egyebet nem kell tennünk, mint folytatni azt amit elkezdtünk, ahogy a lelkiismeretünk diktálja. Nem meghátrálva, nem megalázkodva, de mégis mély alázattal. A kishitűekért imádkoznunk kell, szeretettel fordulnunk feléjük, és megbocsátani nekik, hisz nem tudják mit beszélnek. És amikor kinyújtják végre felénk a kezüket, meg kell fognunk, hisz ők is a mieink, véreink. Hogy van-e mitől félnünk? Hajnalban még azt gondoltam igen. Emberek vagyunk, gyarlóak, tele bűnnel, hibával, sötét foltokkal a lelkiismeretünkön. De úgy aludtam el, hogy tudtam: az Úr szeret bennünket, bűneinkkel, gyarlóságainkkal együtt. Tehát mégsincs mitől félnünk. Bátran, felemelt fejjel, egyenes gerinccel menjünk tovább az úton, és egy pillanatig se engedjük el egymás kezét. Nem lesz könnyű a harc. De győzelemre vagyunk hivatva.

Nem csillapszik az érzelmek kavalkádja bennem. Ölelnélek benneteket, s jól kisírnám magam a vállatokon, drága véreim. Örömkönnyek lennének ezek… Templomba fogok ma menni. Este, ahogy szoktam. És imáimban mind ott lesztek.

Nem találok méltó szavakat, nem tudom mit üzenjek nektek. Ezért csak annyit mondok: Köszönöm! Soha, de soha nem adom fel ezt a harcot!

Lakó Péterfi Tünde