Egy gazda a falu alsó végéről a felszegre vágyott. Legelni birkáimnak közel a rét, s a folyó vize is tisztább ott –  ez járt fejében, és titkos óhaját tett követte. Kiszemelt magának egy házat, mely épp üresen állt, megvásárolta és beköltözött.

Egy éjjel rosszat álmodott: a szomszéd kertjében pirosabb almák csüngtek az ágon, s a fűnek zöldebben fénylett bársonya, mint nála. Verejték lepte homlokát, hogy felébredt. Nyugtát nem lelte. A kerítésen át a szomszéd kertjét leste, s látta, igaz, mit álmodott. Sárgult a méregtől, mely belülről marta. Gyógyírt keresett hát a nyavalyára, és tavaszra meg is találta. Aznap este reménnyel telve feküdt ágyába, s várta a másnap hajnalát. Alig pitymallott, kacorral kezében fanyar ízű almafájáról satnya hajtást metszett, átugrotta a palánkot, s a legszebb almafát azzal beoltotta. Na így! – gondolta tenyerét összedörzsölve, és várta az áhított hatást.

            Szomszédja látta kedvenc fáját meddővé válni, és semmit se értett. Egyenként a satnya ágakat tőből levágta, s következő tavaszig magára hagyta a fát. (A kerítés másik felén győzelmet ünnepelt egy balga lélek.) Amikor ismét a megújulás szele fújdogált,  számba vette gyümölcsfáit, metszett, oltott, talajt lazított, s a törzs minden satnya helyébe két új ágat hajtott, melyen termő virágot bontott minden rügy úgy, ahogy azt  gazdájuk hitte.

          A kerítésen túl, egy dühös fejsze az első fa törzsébe vágott.