Nagymamám a kilencvennyolcadik évében jár. Szellemileg, fizikailag ép, hála Istennek. Igaz, már kevesebbet jár gyalog felfelé a Kálvárián, de lefelé azért még gyakran szalad. És mikor azt írom: szalad, egyáltalán nem túlzok. Az embernek résen kell lennie, ha azt szeretné, hogy tartsa vele a tempót. Mamának felettem van a lakása. Reggelente, jobban mondva hajnali ötkor, arra ébredek, hogy sűrűn kopognak felettem apró léptei. Kipp, kopp, kippkipp, kopp, jön-megy, ide-oda, készíti a mosdóvizet, főzi a kávét, nyolc óra felé mire belépek hozzá a munkába menet, már rotyog az ebéd. Minden reggel megkérdi: "Indulsz, fiam? Na, hála Istennek, jó hogy van munkád! Vigyázz magadra!" Este meg ezzel fogad: " Megjöttél, fiam? Eltelt ez a nap is, hála Istennek!"

 Mama apró kicsi öregasszony (jajj, bocsánat! nem szereti, ha öregnek nevezzük!) Hófehér haja mindig rendezett, elegáns ruháit szépen rendben tartja, kalapból egész gyűjteménye van. Szép kék szemei sok bölcsességgel néznek a világba. Hat gyermeket nevelt fel, tizenegy unokája, tizenkét dédunokája és három ükunokája van. 1967 óta özvegy, legkisebb fia még vele él, és ez valószinű így is marad. Humorérzéke töretlen, nagyokat szoktunk a társaságában nevetni. Nagyon érzékeny lélek, világ életében szeretett sírni. Igen, tudom, hogy fura ez :szeretett sírni. De ő tényleg szeret...A minap a kertben üldögéltünk, élvezve a tavaszi nap első igazi meleg sugarait, nagynéném és nagybátyám társaságában. Egyszercsak Mama elkezd pityeregni. Kérdem tőle, Mama, mi a baj? "Jajjj, lelkem, hát nézz rám! Milyen csúnya lettem! Pedig milyen szép lány voltam! Kerek, pirospozsgás volt az arcom, szép dús a hajam, feszes a bőrőm, és nézd meg, mi lett belőlem! " Alig tudtuk megvigasztalni, hogy nagyon szép még mindig! A vigaszszavainkra ez volt a válasza: " Nekem lejárt az útlevelem, Szent Péter meg anélkül nem enged be a kapun, ugyhogy itt kell maradnom!" ( A valódi útlevelét most készül megújítani, mert Magyarországra hivatalos egyik dédunoka ballagására) . Jön megy, jár kel, látogatja az itthon maradt gyermekeit, unokáit, ükunokáit. Nóri, a legidősebb ükunoka telefonon is szokott vele beszélni. Mindig megkérdi mikor megy hozzájuk? Mama mindig ezt válaszolja: mikor megkapom a gyermekpénzt ( a nyugdíjat:))).

 A közelmúltban legkisebb fia születésnapja volt. Gabi nővéremnél voltam éppen, aki minden egyes rokon születési dátumát számon tartja. Nővérem fel szerette volna köszönteni nagybátyánkat, telefonon. Mama vette fel a telefont, mondta, hogy bátyánk nincs itthon, miért keresi Gabi? Hát mert születésnapja van,  fel szerettem volna köszönteni, ma hatvankét éves.-hangzott a válasz. Erre Mama: Jézus Máriám! Már hatvankettő??? Hát mindjárt öregebb mint én!!!

 A tavalyi születésnapjára meglepetéssel készültünk. Gabi lehívta magához, és Tibi unokatestvérünk skype előfizetésének jóvoltából, beszélt vele jó pár unokája, dédunokája, a világból. Látott is minket, mi is láttuk őt( én akkor Magyarországon voltam) . Emlékszem, kérdéseket tettünk fel neki. Valaki azt kérdezte: Mama, mit eszel, ettél életedben, hogy ilyen jól bírod magad? a válasz: amit az emberek, fiam, amit az emberek. Másvalaki azt kérdezte: Van-e valami amit megbánt az életében. Válasz: Háááát, van, lelkem, de az már úgy is marad, most mit tehetek?

 Amint ezt a blogot írom, hallom apró lépteit...kipp kopp, kippkipp, kopp...teszi a dolgát, kezdi a napot. Adja Isten, hogy még sokáig halljam!