Mama majdnem annyi idős mint a Kultúrpalotánk. Mama 99 éves. És mama nem egy locsogó fajta. Ezért minden szavát lesem, mikor emlékezik, és erről beszélni is hajlandó. Mert ha nem akar, akkor kérhetjük, ő biza azt mondja: nem emlékszem, fiam, rég volt. A minap kértem: meséljen. A válasz: miről, te leányka? Mondom bármiről! Nem emlékszem én semmire, mondta, és ezzel lezárta a témát. Hiába noszogattam, csak aktuális dolgokról beszélt.

A tegnap találkoztunk, együtt ebédeltünk a testvéremnél. És megeredt a nyelve, igaz, csak akkor, mikor kettesben maradtunk pár percet.

- Negyvenhatban nagy szárazság volt, és nagyon nagy szegénység. Tata eljárt a környező falvakba, vitte a szerszámait, gépeket javított, mikor mit. Túrót és sajtot kapott fizetségként, már ha tudtak azt is adni. De mégiscsak több volt a semminél. Sose kérdezte meg előre, hogy tudnak-e fizetni. Megcsinálta, s ha kapott valamit, jó, ha nem, akkor tovább ment. Ilyen világ volt az akkor, ilyen év volt a háború utáni év. Mi, vásárhelyi asszonyok, gyalog jártunk Toldalagra, körülbelül 25 kilométer oda, annyi vissza. Sajtot, túrót vettünk olcsón mi is, és aztán árultuk a piacon, így szereztünk egy kis pénzt. Akkor a piacon csak csihányt és erdei salátát lehetett kapni, semmi egyebet. Még erdei saláta se sok volt. Képzelheted, hogy milyen hamar megvették a mi portékánkat.

Tüntettünk is, mi asszonyok. Kimentünk a főtérre, férfi nem volt köztünk. “Kenyeret a gyermekeknek!” , ezt skandáltuk, ki magyarul, s páran románul is. Bevittek minket.

- Hova, a rendőrségre?

- Nem, dehogy. A néptanácshoz, a városházára. Ott volt egy asszony, valami nagy rangja volt, nem emlékszem már mi, úgy hívták, hogy Vass Mária. Olyan szép kövér asszony volt mint te ( :) ) . Erős, érces hangja volt, most is a fülembe cseng. Azt mondta, menjenek haza asszonyok, segíteni fogunk, lesz kenyér a gyermekeknek. Persze, nem segítettek… (nagyot sóhajt). Látod, Tündi fiam, sok mindenen átmentem, s itt vagyok, hál’ Istennek. Az ember annyi mindent kibír, mint egy igavonó marha. Eltemettem a háborúban egy gyermekemet, de menni kellett tovább, élni, s törődni a többivel. Mikor a nénéd meghalt, javában dúlt a háború. Nem volt pap aki eltemesse. Tata elment, hogy egy papot keressen, legyen akármilyen, román, magyar, már akkor nem az érdekelt, csak hogy eltemettessük szegényt, keresztényként. Egy református lelkésszel jött vissza Tata, de nem tudta eltemetni. Akkor még falun voltunk, s a románok voltak többségben… Megdobálták a lelkészt, elkergették, mert magyar volt… Nem engedték, hogy eltemessük. Ezt sose bocsátom meg. Soha! De látod, látod, ezt is túléltük. S itt vagyok. Ép ésszel. Egy kicsit rosszabbul hallok, kicsit gyengén látok, de semmi más bajom.

Mamáról tudni kell, hogy nemcsak túlélte az élet viharait, hanem tervez a jövőre nézve is. A mai napig. Az ünnepeket is úgy várja, ahogy azt várni kell. Testileg, lelkileg készül rájuk. Tavaly, húsvét előtt történt. Még ott laktam, vele egy udvaron. Napközben dolgoztam, kora este értem haza. Mama mind mondogatta: meg kell pucolni az ablakokat, fiam, jön az ünnep. Mondtam neki, hogy meg ne próbáljon felmászni ( régimódi házban lakik Mama, a tisztviselőtelepen, magas, nagy ablakok vannak), majd én megpucolom, s ha nem marad időm, hívunk valakit, aki megcsinálja.

- Jajj, dehogy mászok, a tavaly még megtettem, de már nem merek, fiam.

Napfényes kedd délután volt, amikor haza kellett szaladnom a munkából, egy iratért. Ez volt Mama szerencséje. Mint mindig, most is beszaladtam hozzá, hogy köszönjek, és megkérdezzem minden rendben van-e? Mama a belső szobából válaszolt a köszönésemre:

- Szerusz! De jó, hogy jöttél, benn vagyok, gyere ide!

A vér meghűlt bennem a látványtól. A szekrény előtt Mama nagy asztala, az asztalon szék, a széken kicsiszék, s Mama ül a szekrény tetején, lógatja a lábát, mellette kicsi veder vízzel, kezében rongyok,. Az egész apró termete mosolygott.

- Mit csinálsz Mama? – tettem fel bugyuta kérdésem, hisz nyilvánvaló volt, hogy ablakot pucolt.

- Hát semmit már, megpucoltam az ablakot. Felmászni felmásztam, de leszállni ejsze nem merek, s itt kértem a jó Istent, hogy vezessen ide valakit, aki segít, estig csak nem ülhetek itt. S látod, hazavezetett téged. – mondta, egy jóízűt kacagva.

Hát ilyen az én Nagymamám. Apró, törékeny, de mégis erős, és nagy életkedv buzog benne. És időnként mesél… Remélem még sokat fog. Egy biztos: mindig le fogom írni, mintegy emlékeztetve magunkat, ezt az eléggé elkényelmesedett generációt, hogy milyen jó életünk van. Hogy mennyire hálát adhatunk Istennek, azért amink van. S amikor kidobjuk a sok maradékot a vasárnapi ebéd után, mikor azon nyavalygunk, hogy idén csak egy hetet nyaralhatunk, mikor lecseréljük az okos telefonunkat egy még okosabbra, jusson eszünkbe, hogy milyen jó, mi nem kell tüntessünk a gyermekeink mindennapi kenyeréért…