Kezdő tanítóként kerültem 2003-ban egy domboldalon ácsorgó iskolába. A szép kicsi falut köröskörül erdők dédelgették. A legelőkön juhnyáj csilingelt. Békés volt minden.

                De amikor megkezdődött az iskola, csak hüledeztem a meglepetésektől: igazgató is lettem a tisztes épületben. Természetesen fogalmam sem volt, mit jelent ez, hiszen egy árva pecsétnyomón kívül semmi egyebet nem kaptam – tanácsot sem!

                Ahogy öregedett az ősz, a kellemetlenség egyre szaporodott: a mezőről az egerek mind belopakodtak az iskolába. Nosza, minden reggel tartottunk a gyerekekkel egy jókora hajtóvadászatot. Én és még egy fürge tanuló az ajtón kívül leskelődtünk az egérlyuknál, a többiek benn hajkurászták a rágcsálókat. Így aztán mindig sikerült két-három cincirit kiiktatni a forgalomból. De mégis valahogy úgy jártunk az egerekkel, mint annakidején Kőmíves Kelemen a várépítéssel: amennyit kifogtunk délig, visszagyűlt estére. Jött az utánpótlás a szántóföldről. Az egérfogó is teljes kapacitással üzemelt, a ragasztó nem vált be. Lehullott a hó, mire valahogy kivadásztuk az utolsót is.

                Másik nagy gondot a lódarazsak jelentették. Ahogy hűlt az idő, esténként az ablakréseken szépen behúzódtak az osztályba. Reggel héttől nyolcig azon mesterkedtem, hogyan tegyem veszélytelenné a termet. Egy darabig kísérleteztem, hogy cukros vízzel befogjam őket, de csak részleges sikert arattam. Elveszítettem a türelmem, és egy ollóval kinyírtam, amelyik nem ment bele a cukros lébe.

                Egy zúzmarás-szeles nap megállt egy autó az iskola előtt. Két nyakkendős-kosztümös úr szállt ki belőle. Hamarosan bekopogtak. A tanfelügyelőségről érkeztek. Az igazgatót keresték. Egy ideig kételkedtek, hogy én vagyok az, de beletörődtek. Körülszimatoltak az épületben, csóválták a fejüket.

                Az egyik méltóság félretolt a helyemről, és gyorsan írni kezdett a gyűjteményébe. Sejtettem, hogy nem engem dicsér.

• Nincs kerítés az iskola körül – jegyzetelt. Én hallgattam, mást nem is tehettem volna. Ekkor az egyik gyerek elrikkantotta magát.

        - Né, az egér! – erre az egész osztály fölugrott, és megkezdődött a hajsza.

Legelső dolguk az volt, hogy csuszával gyorsan bedugták a padlón az egérlyukakat. A két úr döbbenten nézte végig a jelenetet. A nagy futkosásban majd fölborították a székemen ülőt. Így aztán hamar elkapták a kis szürkét. Én csak sunyiztam.

A felügyelők kipirosodtak az izgalomtól. A nagy szimatoló arra utasított, hogy kapcsoljam ki a fűtést. Nem szívesen engedelmeskedtem, de muszáj volt. Akkor látták meg, hogy a holland segélyben érkezett gázkonvektor ajtaját drót tartja a helyén. A szabályzóját pedig a minap rögtönöztem egy eldobott kínai lakatból. Lezártam a tüzet.

Már írták is, hogy a fűtés nem engedélyezett. Még öt perc sem telt el, a kinti szél kiszippantotta a meleget az osztályból. Didergett a jegyző úr.

Kapcsoljam vissza a fűtést! – kaptam a következő parancsot. Még csak ez hiányzott! Mivel a konvektor szikráztatója rég elromlott, egy kis lyukat fúrt valaki az oldalára, ott kellett gyufával begyújtani. Ezt is észrevették. Föl is írták. S még hozzácsatolták, hogy elavult az ajtó és az ablakok.

Aztán következett még egy litánia:

• Nincs vezetékes víz,
• Nincs benti WC,
• Nincs az iskolának egészségügyi engedélye,
• Nincs vészkijárat,
• Nincs tűzoltó palack,
• Nincs telefon,
• Nincs páncélszekrény a hivatalos iratoknak,
• Az osztályban nincs se címer, se zászló,
• A tábla elhelyezése szabálytalan, mert jobboldalról jön a fény,
• Az osztály festése régi, helyenként lepukkadt a mész,
• A tanító papírgyűjteménye vékony: nincs a tanulókról lélektani elemzés, nincsenek kiértékelt tesztek, nincs jegyzőkönyv a tanulmányi sétákról stb.

Letelt az óra, még nem volt vége az ellenőrzésnek. A gyerekeket kiküldtem szünetre. Ekkor derült ki, hogy iskolacsengő sincs. Volt, mit írjanak.

                Aztán, mikor mindent följegyeztek, arra kértek, írjam alá, és pecsételjem le. Az aláírás könnyen ment, de a pecséttel meggyűlt a bajom. A pecsétpárnába a nyáron beleszáradt a festék. Pótolni nem volt mivel. Idegesek lettek az urak. Hirtelen támadt egy ötletem. Elkértem a jegyzetelő töltőtollát, és egy kis tintát csöpögtettem a pecsétnyomóra. A táblatörlő szivacsból kicsippentettem egy babszemnyi darabot, azzal szépen elkentem a tintát a betűkön, és pang. Odavágtam nekik a szép címeres pecsétet. Szinte tökéletesre sikeredett.

                Mindezek után következett a lecke. Egy hét haladékot adtak, hogy megoldjam a problémákat. Ha nem lesz minden tökéletes rendben, leváltanak! Hiába mondtam, hogy csak pár hónapja kerültem ide, nem vették figyelembe. Nyilván ők sem hitték, hogy ez lehetséges.

                Még a kedvem se ment el egészen, mert beláttam, hogy teljesen képtelenség, amit elvárnak tőlem. Csak az bosszantott, hogy ezt komolyan gondolták.

                Annyit azért megtettem, hogy a tanszercsomagban kapott nemzeti színű és egyúttal címerrel díszített biológia füzet hátlapját rajszeggel fölnyomtam a tábla fölé. Így lett címer is, zászló is. A többi problémát továbbítottam a község polgármesteri hivatalához anyagi támogatás végett. Ott szépen elmagyarázták, hogy ezelőtt egy évvel kellett volna kérvényt írnom, amikor megszavazták az ez évi költségvetést! Most szó sem lehet pénzről. Viszont kaptam két kiló olajfestéket és egy ecsetet – ami valahol megmaradt –, hogy fessem le az ajtót és az ablakokat. Két délután fölkentem az utolsó cseppig.

                A határidő vége rohamosan közeledett. Egy furfangos stratégiát dolgoztam ki, hogy elkerüljem a következő ellenőrzést. Az ötletet még az ellenőrök adták véletlenül, amikor felrótták, hogy nincs tanulmányi sétáról készült jegyzőkönyv. Kitaláltam, hogy fölírom egy papírra, „Tanulmányi kiránduláson vagyunk az erdőn. Az óra témája: Pihenni készül a természet.” Tornaórán szépen begyakoroltuk a gyermekekkel, hogy ha megáll egy idegen autó az iskola előtt, akkor gyorsan szaladás ki az iskola mögötti bokrok közé. Én hamar kiteszem az ajtó ablakába a papírt, bezárom az ajtót, és azzal senki sehol. Mivel az út jó messze volt, elég időnk lett volna eltűnni.

                Így sikerült, hogy elmenekültünk egy védőoltás elől is, amit egy nap késéssel azért mégiscsak megkaptak a gyerekek.

                A nagy ellenőrzéstől is csak a szerencse mentett meg. Mivel helyettesítenem kellett a szomszéd falu tanítóját, egy hétig délután jártunk iskolába. A tanulók már megérkeztek, és az udvaron játszadoztak. Észre sem vették, hogy megjelentek a nyakkendős ellenőrök. Nyomban az igazgatót keresték. Mondták a tanítványaim, nemsokára érkezem gyalog.

                Nem volt türelmük várni. Megkérdezték, milyen irányból érkezem, és elindultak velem szembe, hogy megtaláljanak. A szerencse ezúttal engem is megáldott, mert egy ismerős fölvett az autójára. Szépen elkerültük egymást. Tán azóta is keresnek valahol az úton.

                Annyi azonban változott, hogy az igazgatóságról leváltottak, az iskolát pedig a szomszédfaluhoz csatolták. Nagy örömmel leadtam a pecsétnyomót – és a gondokat.

          Attól kezdve csak tanító maradtam, és senki sem kért számon a más hanyagsága miatt.