Mennyi emlék, mennyi visszatérő arc. Itt lebegnek, láhatatlanul, de mégis szinte kézzel foghatóan. A  szék aluminium rúdjai  közé font színes damilok vágják a combját. Nem, most nem, de mégis érzi...Már nem azok a székek vannak, a mostaniak modernek, párnázottak. A kávé, amit szürcsölget friss, finom. Annak idején komoly előnyöket élvezhetett az ember, ha ilyen kávéhoz jutott. Ritkán tartotta meg, ha egy rokon, ismerős hozott negyed kilót, inkább odaadta egy-egy hivatalnoknak, vagy a testes román nőnek a mészárszékból, aki ennek fejében hónapokig húst, levescsontot tett félre neki a porción kívül, esetleg a cukrászlabor  borvirágos orrú főnökének, holland kakaóporért, vajért cserébe. A puliszkalisztet, a hagymát, krumplit faluról vette, havonta mentek ki a piros Dácsiával, amit úgy megtömtek, hogy hazafelé a hátsó fele megereszkedett, mindig rettegtek, hogy mikor robbanak le, meddig bírja a súlyt a kocsi. De sose hagyta cserben őket, kivéve egyszer...Hétágra sütött a nap mikor elindultak. Nyoma nem volt felhőnek, készülödő esőnek. Mari néni, mint mindig reggelivel várta őket. A házi kolbásszal, vékony bőrös szallonával sütött rántotta mennyei volt. Sose kenyérrel ették, mindig puliszka volt mellé, s káposztacika. Előtte pálinkát ivott a két öreggel, Lajos teát szürcsölt, ő vezetett, nem ihatott. Erős, borzongató volt a pálinka, tisztán érezte a szilva ízét miután lenyelte. Az biztos, hogy nem "kontyalávaló" , gondolta mindannyiszor, nem kevés öniróniával. 

 Az öreg Bercibá gyorsan lehúzta a pálinkát, felvágta spárgával a kemény puliszkát, s már ment is bepakolni a kis vászonzsákokat amikben a lisztek és a szárazpaszuly volt, s a durva szőttes pityókás zsákot. Kora nyáron a zöldfuszulykát  mázas tálban vitték el, megpucolva, megmosva.  . A zsírban sütött kolbászt és húst mindig Mari néni tette be, huncut mosollyal az arcán mondogatta: ezek kincsek, lelkem, ezeket nem adhatom férfikézbe, még leejtené a "borkánt"....Szóval, azon a szerencsétlen napon is minden úgy zajlott mint máskor. Az öregek hosszasan integettek az autó után, mintha saját gyermeküket indították volna útra. Lajos most se hagyta ki a kaján vigyorral kísért megjegyzését, miszerint a szegény Dácsia cikkcakkban jár a pálinkagőztől amit kilehelnek egyesek az anyósülésen...Alighogy átértek az apró hídon a Nyárád felett, teljesen sötét lett, mintha öreg este lett volna. A férfi kissé  feszültebben markolta a kormányt, miközben lépésben haladt a teháncsorda után. Talán, ha a csorda nem épp akkor ment volna hazafelé, még kiérnek a kőútra a vihar elött. De így beragadtak a fél méter mély sárba. Legalább negyven percbe telt mire ki tudták taszigálni onnan, gyakori szentségelés közepette. Mai napig nem tudja, hogyan történt...Àtázva, nyakig sárosan pattantak be az ülésre, mikor végre kitoszogatták a sárból a tragacsot, s éppen egymásra vigyorogtak, mintegy nyugtázva a sikert, épp csak elindultak, mikor a kocsi csúszni kezdett féloldalasan be az árokba...Lassított felvételként élték át, szinte nem is kellett kapaszkodniuk, már vége is volt ...A sofőr felőli oladalon tudtak kimászni. Megrázó látvány fogadta őket. Az összes zsák, borkán az árok nagy hirtelen megduzzadt sodrásában úszott. Lehetetlen feladat lett volna utána indulni, kihalászni...Lajosból tört ki előbb a röhögés...Igen, röhögés...nem nevetés, nem kacagás...Röhögés. Kettejük havi bérének a háromnegyede úszott el a szemük láttára, a szó szoros értelmében, bár a pityóka nem maradt fenn, azonnal elsülyedt... 

 Talán két hét elteltével, mikor kilábaltak az ázás okozta náthából, a sarki kocsmába ugrottak be a barátokkal, inkább a társaság, mint az ital kedvéért. Félig spicces állapotban, de nagy hévvel bizonygatta a lódításairól híres Marci a többieknek:

 - ...komolyan, ember, most miért nem hiszitek el? Csoda volt a javából! Csak ki kellett emeljem a vízből a sok kolbászos, húsos borkánt, s a fuszulykás zsák se ázott el! 

 Egymásra néztek, s megint menthetetlenül kitört belőlük a röhögés...Ezek szerint nem veszett kárba minden...

 Toccsanva fordult a vizes rongy a csésze körül. A kávé rég kihűlt, odakinn besötétedett. Összerezzenve nézett fel a pincérre. Az rámosolygott, s kedvesen mondta:

 - Elábrándozott, asszonyom, messze járt. Ha nem bánja bezárok...

  Nagyvonalú borravalót hagyott a fiatal pincérnek, aki talán nem is értené miért kellett régen falura járni a fuszulykáért...vagy ahogy most  mondják: babért....Fázósan húzta össze magán a vékony kardigánt, mikor kilépett az utcára, ami nem volt se sötét, se kihalt mint régen...bármennyire is öreg éjszaka volt....