Úgy érzem időnként, mintha eltévedtem volna egy piacon, ahol rengeteg mindent lehet kapni.

Egyik standon például szabadságot árulnak.

—Mennyi? –kérdem az eladót.

—Ingyen van —mondja.

—Nem hiszem! —válaszolom. —Ingyen nem adnak semmit.

—Ó, dehogynem! —nevet rám. —Látom, van benned öntudat. No, azt hajítsd el magadtól jó messzire, arra nem lesz szükséged, ha szabadságot veszel!

—Nem lehet. Az öntudat nekem fontos, mégpedig azért, mert figyelmeztet arra, hogy ne felejtsem, el ki vagyok.

—Halljam ki vagy? —faggat az árus.

—Magyar.

—Azt hittem, ember vagy— nevet rám gúnyosan.

—Ember is vagyok —nézek vele farkasszemet és otthagyom.

A következő standon hazát árulnak.

—Mi a kínálat? —kérdezem.

—Franciaország, Németország, Belgium —sorolja a lehetőségeket az eladó.

—Köszönöm, egyik sem. Nekem van hazám.

Megyek tovább, és alig hiszek a szememnek, mert valaki becsületet árul.

—Hát ilyet is eladnak? —csodálkozom.

—Néha igen —válaszol szerényen az illető.

—Sok van belőle? —érdeklődöm.

—Nem, csak ez az egy, az enyém.

—És mégis eladja? —döbbenek meg.

—Igen, muszáj.

—Éhezik talán? —szánom.

—Nem, csak tudja… hazát szeretnék venni —süti le szemeit.

Biztosan nagyon szegény lehet, ha nincs hazája —gondolom, hirtelen markába nyomom az összes pénzemet, csak hogy ne kelljen eladnia a becsületét.

—Köszönöm — rebegi szinte hangtalan.

—Tiszta jó szívvel —mondom, és figyelem, ahogy elindul a hazát kínáló stand felé.

Nézem, ahogy alkudozik, könyörög, szurkolok, hogy elég legyen a pénz, amit tőlem kapott, ekkor döbbenten látom, hogy a hazaárus vaskos pénzköteget csúsztat a becsületárus markába, majd kedélyesen összemosolyognak.

2018. 04. 13