A kenyér megsült. Szeltem belőle egy szeletet, de nem ízlett.

Nem volt kemence-ízű, bükkfaillatú, kissé kormos, ropogós, mint gyermekkoromban.

Abban az időben még gömbölyű volt, senki nem mondta, hogy egészségtelen, nem volt fehér meg barna csak egyféle. Gyermekként a húgommal naponta jártunk boltba, kenyérért, meg mindenért, amit kapni lehetett. Amint megtudtuk, hogy áru érkezett, azonnal mentünk, nehogy elfogyjon még mielőtt, a polcokra kerül, mert ilyen volt akkor az élet. 

Harcoltunk mindenért.  

Édesanyám az idősebb testvéreimmel pirkadattól sötétedésig a mezőn dolgozott, apám egy gyárban robotolt a hét minden napján. Nekünk, kicsiknek jutott az a feladat, hogy beszerezzük a családnak, a mindennapi kenyeret.

    Egy hideg, őszi hajnalon arra ébredtem, hogy az egész család fent van már, készültek valahová. Édesanyám éppen jött felébreszteni bennünket, a húgom még aludt.

— Mezőre megyünk krumplit szedni, — mondta halkan, — elfogyott a kenyér, menjetek a boltba, majd gyertek utánunk, a mezőre.

Azután hogy ők elmentek mi is útnak indultunk. A friss levegő kimosta szemünkből az álmosságot, az utca néptelen volt, csak néhány munkába siető emberrel találkoztunk.

A boltba a pénztárosnőn kívül nem volt senki.

Elbóbiskolhatott, mert az ajtócsikorgástól riadtan pattant fel ültéből. Hangosan köszöntöttük. Morgott valamit viszonzásképpen, látszott, hogy csak most tér magához.

— Még nincs kenyér!— szólt látva, hogy a pult felé indulunk.

— Már elfogyott, amit az éjjel sütöttek? — lepődtem meg.

— Azt elvitte a szekér Szentmihályra.

     A pékség a bolt mellett volt. Csak kenyeret sütöttek, és a környék falvait is ez a pékség látta el. Többször előfordult már, hogy az orrunk elől vitték el a kenyeret, azért is jöttünk korán, de a szekér most is megelőzött. Nem tehettünk mást, vártunk.

Időközben megérkezett a két fiatal bolti eladó, bevonultak a raktárba.

Klári néni, a pénztáros velük ment, nemsokára erős kávé illat töltötte meg a helységet.

Az idő lassan telt, a felkelő nap fénye bevilágított az ablakon, Klári néni előjött a raktárból és lekapcsolta a villanyt. Mintha a napfény csalogatta volna ide az embereket, jöttek, egyre többen, a nehéz faajtó fájdalmasan csikorgott valahányszor bejött valaki a boltba.

Ahogy az idő telt úgy nőtt a sor. Az ajtót nem lehetett becsukni, mert már a lépcsőkön is sorban álltak az emberek, kenyér még mindig nem volt.

— Most rakták be a kemencébe — tájékoztatta Klári néni az érdeklődőket.

Feszült várakozással telt a következő egy óra, az emberek egyre türelmetlenebbek lettek, a sor elején toporogtunk, kezdtünk elfáradni, mindenféle kínok gyötörtek, mikor végre szóltak, hogy megsült a kenyér, valaki segítsen. Át kell hozni a pékségből, mert a pékek nem győzik. Erre aztán mélységes csend lett, senki nem mozdult a sorban, álltak ott mintha nem számítana mikor lesz kenyér, de érezhető volt a feszültség.

Tudtam, hogy mindenki a helyét félti, úgy éreztem, minden tekintet rám szegeződik, elszántan álltam a helyemen. Ha ők nem, én mért mozdulnék — gondoltam.

Klári néni látva a kialakult helyzetet, intézkedni kezdett. A kolléganőire bízta a boltot, nekem és a húgomnak szólt, hogy menjünk vele. Nem mertünk ellenkezni, a tömegen átvágva igyekeztünk utána.

     Akkor jártam először pékségben. Ahogy az ajtón beléptünk, meleg kenyérillattal telt meg az orrom, a gyomrom jelzett, éhes voltam. Bent a hatalmas izzó kemencéből épp akkor szedték ki a kenyereket, nagy műanyag ládákba rakták, alig bírtuk megemelni.

Az égő bükkfahasábok lángja megvilágította pékek verejtéktől fénylő arcát, kicsit sajnáltam őket, de aztán arra gondoltam, hogy nekik sem lehet rosszabb soruk, mint nekem, mert nekik nem kell beállniuk a sorba.

A karunk már fájt az emeléstől mire felraktuk a kenyeres-ládákat a szállítóeszközre, ami aztán a nagy súlytól olyan gyorsan gurult, hogy néha vissza kellett tartani, nehogy megelőzzön minket.

    Amikor visszaértünk a boltba, az már olyan volt, mint a megbolydult méhkas.

A bolt közepén, ahol nemrég még a sor állt, most megzavarodott embertömeg taposta egymást. Ahogy meglátták a kenyeret, lökdösődve nyomultak előre.

Valahogy átfúrtuk magunkat a tömegen, bejutottunk a boltba, bent csak a pult mögött jutottunk előre, az eladók átvették tőlünk a szállítmányt. Akik a helyünkre álltak azok kaptak elsőként a kenyérből. Bizonytalanul álltunk a húgommal a pult mögött, vártuk, hogy észrevegyenek.

A két pult között volt egy hatalmas asztal, arra rakták az eladott kenyeret, olyan közel voltam hozzá, hogy már a számban éreztem az ízét, amikor egy nagydarab asszony odébb tolva az asztalt, hogy ki jusson a kenyereivel, erőteljesen úgy meglökött minket, hogy alig tudtunk talpon maradni. Minden erőmet összeszedve — mert közben megindult a tömeg a felszabadított útvonalon — visszakeveredtem előző helyemre, s azon ügyeskedtem, hogy észrevegyenek. A sor elején egy nagytestű férfi állt, hátizsákjával jókora helyet szorított magának, tudtam, hogy itt az alkalom és észrevétlenül befurakodtam eléje. A férfi kilenc darab kenyeret kért. 

 — Minek magának annyi?— szólt egy asszony a háta mögött.

 — A mindenit!— csattant fel a férfi. — Ne ártsa magát az én dolgomba, nem érek rá mindennap sorban állni!— szólt fenyegetően.

Az eladó ijedten rakta elé a kenyereket, a férfi felkapta azokat, s úgy elviharzott, hogy sietségében magával sodort minket, vissza a sor végére.

Tehetetlenségemben sírni tudtam volna, de a húgom már szipogott, őt kellett vigasztalnom. Ne bőgj! — suttogtam a fülébe — nem hagyom többé magam.

A tömeg egy kicsit megfogyatkozott, lassan haladtunk előre, magamban számolgattam az embereket, már csak négyen voltak előttünk, és kezdtem örülni, amikor szóltak, hogy elfogyott a kenyér. Kitört a botrány.

Mindenki kiabált, szidták a boltosokat, a pékeket, a rendszert, egymást, és azokat, akik már valószínűleg a kenyerüket ették.

— Értsék meg emberek, mi nem tehetünk arról, hogy nincs kenyér! — könyörgött Klári néni, miután az emberek kissé lecsillapodtak. — Attól félünk, a helyzet nemsokára rosszabb lesz, tervbe van már a jegyrendszer, ami alapján személyenként naponta csak harminc deka kenyeret adhatunk.

— Akkor én megölöm azokat odafönt! — fenyegetőzött egy idős férfi a kezeivel hadonászva. — Nem elég, hogy mindenünket elvették? Semmit nem lehet kapni, még kenyerünk se legyen?

Ez már nekem is sok volt, sírva fakadtam. Jó hangos lehettem, mert mindenki észrevett.

Klári néni azonnal kiállított minket a sorból és leültetett egy székre. Valaki átszaladt a pékségbe megkérdezni mikor lesz kenyér. A pékek üzenték, hogy félórán belül lehet szállítani, de osszák be, mert kifogytak a lisztből mára.

Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, mintha csak egy rossz álom volna az, ami történik velünk.

    Nem tudom menyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Éppen akkor hozták a kenyeret.

Mi kaptunk belőle elsőként, de csak kettőt adtak, hogy mindenkinek jusson.

Amikor a boltból kiléptünk, a nővérünkbe botlottunk. Minket keresett.

Már nem bírtam tovább az éhséget, fogtam az egyik kenyeret és törtem belőle egy darabot, a húgomnak is adtam, a nővérünk sem kérette magát.

Szótlanul eszegetve ballagtunk hazafelé. Otthon terített asztallal, aggódva vártak.

Ahogy az ajtón beléptem láttam, hogy édesanyám egy szép pirosra sült kenyeret tesz az asztalra. Megdöbbenve néztem. — Honnan van? — kérdeztem elcsukló hangon.

 — Kölcsönkenyér a szomszédból — szólt apám. Hívtak, hogy egyek velük, biztosan éhes vagyok.

— Abból a kenyérből nem eszek! — szóltam sértődötten. Bántott, hogy egésznap hiába küzdöttem. — Van nekem saját kenyerem! — duzzogtam.

A szatyorból elővettem a széttépett kenyér maradékát, a másikat édesanyám átvitte a szomszédba.

   Az asztalkörül mindenki csendesen vacsorázott. Nem voltam éhes, de csipegetni kezdtem a kenyerem. Lassan, ízlelgetve ettem, magamba szívtam az illatát, erőt gyűjtve a másnapi harchoz, mert tudtam, hogy újra be kell állnom a sorba.