Magukra valamit is adó magyar anyanyelvű társaim és jómagam, ha kézbe veszünk egy Csokonai, Balassi vagy Pannonius írást minimális erőfeszítéssel megértjük, mit akarnak közölni velünk. Nemúgy ők, akik ha valami csoda folytán feltámadnának tanácstalanok lennének ebben a minden csapból folyó információdömpingben amiből ráadásul semmit sem értenének, sőt, azt is kétségbe vonnák, hogy ez az egész magyarul van-e. Ha megkérnének, hogy igazítsam útba őket, nagy bajban lennék. Hogyan is magyarázhatnám el, hogy a leveleket már nem postagalamb vagy küldönc viszi, hanem mobiltelefon mobiltelefonnak, számítógép számítógépnek küldi másodpercek alatt. Ilyen sebesség mellet már nincs idő és igény a költői megfogalmazásra, a cirádás iniciálékra, a szebbnél szebb metaforákra. Ehelyett az emberi találékonyság eredményeként megszületett a rövidített számítógépnyelv, sms-nyelv, átvett idegen szavak használata. Nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ha valamit mégis sikerül magyarul leírni, hát eltekintünk a helyesírás szabályaitól. Magukat magyarnak nevező emberek leírnak olyat, hogy „lax”, „vok”, „qtya”, a „laksz”,  „vagyok”, „kutya” helyett.

Csokonaiból kinézek annyi hajlékonyságot, hogy megkísérlem lefordítani  egy saját strófáját mai nyelvre, mondjuk A Tihanyi ekhóhoz című verséből.

   „Lilla is, ki bennem a reménynek,

          Még egy élesztője volt,

      Jaj, Lillám is a tyrann törvénynek

        S a szokásnak meghódolt.

    Hogy vagy most te áldott lélek?

        Én ugyan már elhagyatva élek

  A tenger kínok között.”

 Íme mai nyelven:

    „Lilla te is csak rossz dumát löx,

       De csak szivacc

    Jaj, Lilla, te is inkább anyádéknak hiszel.

     Mi a stájsz te dög?

  Én tök egyedül vagyok és emozok,

   Mint egy megvert qtya!”

Ezt hallva költészetünk nagyjai szomorúan veszik lantjaikat és közlik, hogy még pihennek egy kicsit, s majd csak akkor térnek vissza újra, ha Kazinczy nevű kollégájuk is feltámad és jólismert nyelvi találékonyságával rendbe teszi ezt a nyelvi káoszt.Mint tudjuk, Shakespeare műveit a született angolok nem értik csak a ma használt angol nyelvre fordítva. A magyar az egyetlen aki ősei legrégibb írásos emlékeit is meg tudja érteni. Szegény feltámasztott Csokonai ellenben meg sem ismerné édes anyanyelvét.

Nem az a baj, hogy idő hiányában tömörítjük mondanivalóinkat, hogy minél gyorsabban minél több információt akarunk átadni, hanem az, hogy kiveszett némelyikünkből az igény, hogy szép kerek mondatokat fogalmazzunk, hogy helyesen írjunk és beszéljünk, hogy szabatosan el tudjunk mesélni valamit. Miénk a felelősség, hogy majdan gyerekeink joggal és büszkén mondhassák magukat magyarnak, de ennek az a feltétele, hogy a számítógép mellett ott legyen a meséskönyv és a verseskötet. Haladni kell a korral, de meg kell őrizzük értékeinket.

Mégiscsak szebben hangzik gyerekeink szájából az „édesanya és édesapa” mint a „muter és fater”, vagy az „ősök” gyűjtőnév.