Álltam a sorban, ha azt a két toporgó embert, aki a kis faház üvegablaka előtt ácsorgott, sornak lehet nevezni. Egy igen jó kis boltocska nyitott ablakai előtt álldogáltunk, igazából jól is esett, hogy a sokéves átlaghoz képest korai tavasz simogató napsugarai melegen cirógatták a hátamat, megnyerve ezzel a csatát Szélurfival aki már csak ímmel-ámmal fitogtatta hajdanvolt erejét. Fürkészve kémleltem be a kis üzlethelyiség üvegablakán, legeltetve szememet a szebbnél-szebb kolbász-párokon, csípőseken, csemegéken, szarvasból, mangalicából készülteken, örültem a frissen sült tepertő kiszivárgó illatának, nyálam csordult a kíméletesen füstölt, félbevágott disznósajt szemet-marasztaló látványától. Szóval, nem bántam, hogy sortársam, aki már befejezte a vásárlást, néhány percig még feltartotta a boltos hölgyet. Láthatóan jól ismerték egymást, persze, csak amolyan eladó-törzsvásárló ismeretséggel, amibe belefér pár olyan mondat is, ami nem tartozik szorosan a vásárlás tematikájához. Inkább csak a protokolljához, ha nem túl hosszú és türelmetlen a sor. No, most nem volt az.

Amíg beszélgettek, gondolkodtam, milyen és mennyi sonkát vásárlok majd Húsvétra, és meg is beszélem az eladóval, hogy tegye nekem félre, nem mintha nem lenne elegendő áru az utolsó percig is, de hát mégis csak megnyugtatóbb az ember „pultalóli” beállítottságú lelkének, ha előre mindent lerendez. A hatvanas éveiben járó férfi, aki egyébként igen jó megjelenésű és megnyerő modorú volt, éppen azt fejtegette a hölgynek, aki néha-néha rám pislantott, mintegy ellenőrzendő sorban állói türelmemet, hogy milyen nagy kár, hogy most Húsvétkor nem mehetnek el valamilyen jó kis velnesszre. Most náluk lesz a buli, nem is tudja hányan lesznek, de biztosan húsznál is többen. A boltosnő mondott pár keresetlen szót, hogy ennek is megvan a varázsa, meg miegymás, majd gyors búcsú következett és rám került a sor.

Eddig a történet. De nem hagy nyugodni a gondolat azóta sem, meg sok más ilyen hasonló tapasztalat óta sem. Mi is a baj, a bajom? Nem ünnepelünk, csak „munkaszünetelünk”. A Húsvét, mint olyan, a maga nemében nyűg az embereknek, akár Krisztus vonatkozásában, akár a néphagyományi részét tekintjük. Rendben van (azaz, hogy nincs, de most ezt hagyjuk), de akkor miért tetszik nem dolgozni. Ha nem ünnep, akkor miért degradáljuk munkaszüneti nappá? Miért lesz ünnepeink sokaságából két szombat egymás után, amikor mindent lehet csinálni, csak azt nem tesszük, aminek okán éppen nem dolgozunk?

Nem csak az egyházi ünnepekkel vagyunk így, melyeknek okát és magyarázatát piros színekben nevelkedett nemzedékeink már nem is igen tudják – legalábbis kis hazánkban, mert odaát, amit mi nemes egyszerűséggel csak „határon túl”-nak titulálunk, nem is gondolva arra, hogy nem mindegy, honnan nézzük, nos, ott még okkal járnak a templomba. Nemrég volt Nemzeti ünnepünk, március 15-e. Reggel végigmentem a városon, egy helyen volt némi, lázasnak éppen nem mondható ünnepi készülődés: a Petőfi téren, ahol majd tízkor a polgármester tartotta beszédét. Mikrofonpróba volt. A fő utcán elszórva néhány zászló, igaz, már az is eredmény, hogy nem felváltva a piros-fehér-zöld és az a sokáig uralkodó egyszínű. Meg az is eredmény, hogy legalább annyi zászlót lobogtatott az ünnepen a szél, amennyit tőlünk keletebbre, a határon túl nap, mint nap megtehet. Csak a színek mások. Az egyik hegyi utcában felfelé menet megszámoltam: hatvan ház, zászló egyen se. Ott már a villanyoszlopokra se tettek. Vagy azért, mert nem jutott, vagy azért, mert minek. Itt úgy sincs otthon senki, akinek lobogtak volna: elmentek kirándulni vagy velneszezni. Elvégre Munkaszüneti nap mi mást lehetett volna tenni!

2012. Húsvét vasárnapján