Nanó és Papó csendesen üldögélt a kemence mellett. Csak a fahasábok pattogása hallatszott. Réges régen lehettet volna gáz a házikóban, de az öregek ragaszkodtak a fa adta meleghez, hiába kérlelték a gyerekek, hadd vezessék be. Hiába hivatkoztak arra, hogy Papó se fiatal már, elcsúszhat ahogy a fát hordja be, a fiúk sem lehet mindig itt, a vejük meg nem is hord be egy marék gyújtóst sem mikor itt van. Nem rossz ember, de városi, nem is érti mi az a fahordás. 

 -Hideg van odakünn, Nanó, nagy telünk van-  törte meg Papó a csendet. 

 - Ammá igaz, Papó. Ebben a hidegben senki nem jön ma hozzánk. - nagyot sóhajtott. Az járt a fejében, hogy ha nyár van, akkor sem gyakran nyikordul a kapu. Csak ketten maradtak, a városban rohanó életet nyúzó gyermekek sose érnek rá az öregekkel foglalkozni. - Adtál már a majorságnak? 

 -Még hajnalban. - az öreg nyögdécselve állt fel-  de kimegyek, megnézem, azóta nem fagyott be a vizük?

 - Vigyázz, el ne csusszanj... -aggódott a vénasszony.- Jóska is hogy megjárta, senki nem vette észre, ott fagyott meg szerencsétlen a saját udvarán.

 -Ne kárálj már Nanó! Jóska részeg volt! 

 Ùjra csend borult a szobára ahogy az öreg kiment. Nanó gondolatai, mint mostanság olyan gyakran, a múltba kalandoztak. Eszébe jutott az a farsang amikor Papót megismerte. Ünneplöben, nyikorgó csizmában feszített, fekete haja kikandikált a kucsma alól, sötét szeme vad életkedvvel villogott. Legény-bajsza még nem volt drótszerü, amikor megcsókolta, csak csiklandozta a zsenge leányajkakat. Nanó rá sem mert nézni, úgy elkápráztatta a férfi nyilvánvaló életereje, vidámsága. Ès lám, mégis a felesége lett, hiába versengett sok szebb leány a kegyeiért. Papó mindig azt mondta, hogy Nanó szerénysége, szelídsége kapta meg. Ahogy pirulva kerülte a tekintetét. 

 Megint sóhajtott. Nem bánt meg semmit, a hosszú évek alatt elszenvedett megalázó csalfaságát is szelíden viselte, pedig nem volt egy leányálom Papó mellett élni. Mindig szeretöt tartott, mindig tudta, hogy ki az. De a szerelmét nem tudta ez sem elpusztítani. Bolondnak tartották a faluban, de soha nem érdekelte. Tudta, hogy mindenre képes, hogy Papót megtartsa. Mert hozzá mindig jó volt, mikor otthon volt. Hozzá mindig tisztelettel szólt, mindig szeretettel, szóval se bántotta. 

 Most meg szinte csak egymásnak vannak. Az ünnepnapokon haza-haza látogatnak a gyermekek, de a hétköznapok bizony kettecskén telnek. 

Papó hangjára riadt. Èszre sem vette, hogy bejött az öreg. Félszegen álldogált elötte, hátratett kézzel. Amikor eléhúzta, egy árva hóvirág fehérlett munkától meggyötört sötét ujjai közt. 

-Ezt találtam neked az ól sarkánál. Csak eljön a tavasz-  ahogy ezt mondta, egy pillanatra megint a régi életkedv lobogott a szemeiben. 

 Nanó meghatódva nyúlt a zsenge virágocska után. Könny csillogott a szemében mikor megszóllalt:

- Szeretlek, Jánosom, nagyon szeretlek- mondta ki a rég nem használt nevet, a soha ki nem mondott, csak magában dédelgetett érzelmet. Az öreg reszketve csókolta homlokon szelíd kis feleségét.

- Bocsáss meg nekem, Julkám, bocsáss meg nekem....