Amint az lenni szokott ilyen nagy eseményeknél, már a történések zajlása közepette érkeznek a hírek, tudósítások. Éppen ezért azt gondoltam, hogy én csak arról írok, amit személyesen átéltem. Mint egy iskolás kislány, olyan izgalommal vártam a nagy napot, szombatról vasárnapra virradó éjszaka alig aludtam valamicskét. Hajnalban magamra rántottam a keményre vasalt székelyruhát, s kezemben a székelyzászlóval elindultam a megbeszélt helyre, ahonnan a busz indult. Ismerős, mosolygós arcok fogadtak, emelkedett hangulatban indultunk Kézdivásárhely felé. A nótázás se maradt el útközben, s ami számomra nagyon jó érzés volt, az az, hogy fiatalok, középkorúak, és egészen öreg emberek is voltak velünk. Mint egy nagy család, olyanok voltunk.

Alig érkeztünk meg Kézdivásárhely főterére, máris ismerős hangok kiáltották egyikünk-másikunk nevét. Egy másik vásárhelyi busz érkezett. Érdekes, valahogy más volt ennek a találkozásnak a hangulata, mintha Marosvásárhelyen futottunk volna össze. Amikor a főtér megtelt, már elveszítettük egymást kicsit, de ennek azért nem volt nagy jelentősége, mert a mieink között voltunk, bármerre fordultunk. Rengeteg ember jött oda hozzám, szeretettel öleltek meg, közös fotót készítettünk. Végre személyesen is találkozhattam egy pár olyan emberrel, akikkel lélekben már találkoztunk a banigyűjtés alkalmából. Azt hiszem még ennyi kézzelfogható szeretet nem is áradt rám, mint most. Öleltek, a férfiak kezet csókoltak, biztattak, hogy tartsak ki, biztosítottak arról, hogy ha szükség van még segítségre ők készen állnak újra mozdulni.

Elindultunk, csatlakoztunk a menethez, és amint várható volt, rövid táv megtétele után meg is álltunk, mert összeértünk a velünk szembe érkezőkkel. Itt meg kell jegyeznem, hogy kicsit hiányzott az információ áramlása, nem nagyon tudtuk, hogy mi történik. No, de reméljük legközelebb jobban sikerül, tanulva a mostani hibákból. Ennek ellenére megcsináltuk! Ahogy ott álltunk, jöttek az autók, érkeztek székelyzászlós motorok, s egymásnak integettünk. Az autók közt volt egy konstancai kamion és egy galaci személygépkocsi, sofőrjeik mosolyogva integettek vissza.

Hazafele haladva megálltunk a Nyergestetőn. Nekem itt volt a legszebb élményben részem. Egy másik busz mögül erőteljes férfihangok hallatszottak, amint dalolnak: “…öreg Édesanyám, arra kérem ne sírjon…”. Hamar megkerültük a járművet, és csodálatos kép tárult elénk. Székelyruhás férfiak és nők énekeltek. Tűzzel, szívvel, lélekkel. Szentegyháziak voltak. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha régmúlt időbe csöppentem volna, meseszerű volt az egész. Bekapcsolódtunk mi is, énekeltünk velük, de mindenekelőtt csodálva hallgattuk őket.

Ott, a Nyergestetőn, és az egész menetelés alatt, annyi kézcsókot, ölelést kaptam, az éneklő székelyektől és az őket hallgatóktól, hogy kijelenthetem: egész életemre feltöltöttek szeretettel. Ezt a szeretetet tovább fogom adni, ki fogom árasztani, és ismét megtörténik majd a csoda: minél többet adok majd, annál többet kapok, kapunk! Ez az igazi hatalom! Ez az ami nagyon fontos! Amint e sorokat írom, szűnni nem akaró a libabőrödzés hullámzása. A felfokozott érzelmek nem akarnak múlni. De nem is kell! Maradjon meg bennünk ez, és adjuk tovább azoknak az embereknek, akik nem tudtak vagy nem akartak velünk lenni. Juttassunk nekik is a tűzből!

A menetelés előtt sokan tettek fel kételkedő kérdéseket. “Mi fog változni? Mi lesz hétfőn?” Azt hiszem megtaláltam a választ. Egymásra találtunk ismét! Megerősödtünk abban a hitben, hogy együtt hegyeket mozgatunk meg, hogy még mindig összetartozunk, a kegyetlen világgal szemben bármikor megálljuk a helyünk! És ezzel az erővel úgy tudunk tovább élni a hétköznapjainkban, hogy egyenes a gerincünk, büszkén tudjuk vallani: egy nagyszerű nemzet fiai, lányai vagyunk!

Nem hagyja veszni Erdélyt az Istenünk! Imáink meghallgatásra találtatnak!