Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A Duna gyermeke




- Máté bácsi! Fodor Imre vagyok az altatóorvos, mindjárt beadom az altatót és nemsokára el fog aludni, a műtétből semmit sem fog érezni, kérem, szorítsa meg a kezemet, ha megértett. A szikár életnyűtt tenyér erősen megszorította az orvos puha, finombőrű tenyerét. A doktor előkészítette a szert és a behelyezett branülön keresztül, beadta az altatót a betegnek.


           Az öregember félt a műtéttől, nem sok esélye volt a gyógyulásra. Ötven év dohányzás nem tűnt el nyomtalanul és a rák ráment a gégéjére, nemrégen még a hangját is elvesztette. Azért örült is, legalább a műtét idejére megszabadult a fájdalomtól, amely már régen gyötörte a testét és a lelkét egyaránt. A szer nemsokára hatott, egy pillanat alatt éber állapotból az álmok mezejére lépett és álmodott hosszú életéről és annak állandó társáról, a „mostohaanyjáról,” a Dunáról.
          1920-ban született egy csónakban a Duna tetején. Apja egy mellékág őre és az azt övező ártéri erdő kerülője volt. A parton laktak egy kis tisztáson nádfedeles házikóban. Amikor édesanyjánál váratlanul megindult a szülés csónakba kellett szállniuk, mert csak azzal volt megközelíthető a falu, ahol az bába is lakott. Édesapja erejét megfeszítve evezett, de nem értek időben partot, a csónakban jött világra, nagy áldozat árán. Édesanyja sajnos, belehalt a vérveszteségbe orvosi kezelés hiányában. Apja nem nősült meg többé, egyedül nevelte őt és testvérbátyját, a kis házikóban. Csodálatos gyermekkora volt, egész évben a vizeket és az ártereket járták, megismertek minden növényt és állatot a vizek mélyétől a fák csúcsáig, együtt éltek a természettel. Emlékszik, tavaszonként állandó programjuk volt a kiöntésekben rekedt ivadékok mentése, kosarakkal hordták vissza a folyóba a halacskákat milliószámra, melyeket felnevelve, bőséges mennyiségbe kaptak később vissza a Dunától.
          Imádott halászni, szakmának is ezt választotta, a helyi halászbokor fel is vette magához tagnak. Először, természetesen ő lett a „gazember” de az évek során kitanult mindent, amit csak lehetett. Úgy ismerte a környék vizeit, haltartó helyeit, hogy fiatal kora ellenére nem volt nála tapasztaltabb és sikeresebb halász. Halászatai mindig remekül sikerültek, kegyeibe fogadta őt a folyó. Sokszor üldögélt a parton és elmélkedett, ha baja, bánata volt vagy éppen örült valaminek, kiült egy nagy fatuskóra és csak nézte a vizet. A méltóságteljes áradat szelíd nyugalommal töltötte el. Különös az ő kapcsolatuk, számíthattak egymásra, óvták, védelmezték társukat.
           A világháború alatt besorozták katonának a frontra és rengeteg szörnyűséget látott. Az ország pusztulását nehezen viselte, de kitartott a végsőkig és szerencsére túlélte a borzalmakat. Gyakran látta a Duna habjait véresre festve, számtalanszor borzongott meg a felpüffedt halottak látványától, amelyek lassan tovaúsztak sosem lett sírjuk felé. A háború után a megszállás alatt összetűzésbe keveredett a szovjet katonákkal, akik kézigránátokat dobáltak a vízbe és a robbanás nyomás lökésétől elkábult, elpusztult halakat szedegették össze. Többet, mint kellett volna, csak az élvezetért robbantgattak és gyilkolták a halakat. Szólt a tiszteknek, hogy hagyják abba, de azok csak ordibáltak vele, még a saját csónakjában is érezte a szájukból áradó szeszszagot. Nem hagyta annyiban a dolgot, erre az egyik tiszt elővette a karabélyát és rálőtt. Az egyik lövedék átütötte a vállát és a vízbe zuhant. Szerencséjére. Nagy levegőt vett és a víz alá bukott. Erős fájdalma volt, de csak úszott tovább, a víz alatt a lövedékek buborékcsíkot húzva maguk után suhantak el mellette. A zavaros Duna azonban jótékonyan eltakarta támadói elől, így sikerült megmenekülnie. Azt hihették, hogy meghalt, ezért később sem keresték. Nehezen épült fel a sérüléséből és nem is gyógyult meg soha a válla teljesen, még a mai napig is megsajdul, ha erősebb front közeleg.
           Néhány év múlva megnősült és született két fia. Ott éltek az öreg házban a réten. Fiait is a természet óvására, féltésére nevelte, mint őt annak idején az édesapja. Múltak az évek, a halászbokor feloszlott, kevesebb lett a hal, a víz is szennyezettebbé vált, fel kellett hagyni a mesterséggel. Átvette apja munkáját, erdész lett. A víztől nem szakadt el, kitanulta a horgásztudományt és a fiaival versengve fogták a gyönyörű pontyokat, márnákat, paducokat. A nagy tuskót ezekben az időkben is sűrűn látogatta, ide viszont mindig egyedül jött, beszélgetni, magában szeretett életszövetségesével.
            Most itt van és megöregedett. A régi ház helyén már modern nyaraló áll, széles betonút vezet a régi csalitos ösvény vonalán, a partot védőkövezés borítja és a régen oly szelíd folyó, a sóderkotrás miatt rohanóvá vált. Csak az öreg tuskó vészelte át az évtizedeket. Omló, szúette csonk lett belőle. Minden megváltozott, modernizálódott, csak egyvalami nem, a szeretete a Duna iránt. A szövetség, mely akkor, régen 1920-ban köttetett, még most is él, nem kezdte ki az idő, a kötelék eltéphetetlennek bizonyult 85 éven át.
            -Máté bácsi! Ébredjen, vége a műtétnek. Most néhány hétig még bent kell maradnia az utókezelések miatt, és hogy kiderüljön, teljesen sikeres volt-e a beavatkozás. Ha minden jól megy, két héten belül visszanyeri a hangját.
A két hét sok fájdalommal és várakozással telt, az erejét szépen visszanyerte, de az igazi cél, hogy a hangja visszatérjen nem valósult meg. Egy délután a fiai meglátogatták a kórházban. Az ágya mellett ültek és fogták a kezét, szomorúan bámulták a padlót. Erős szorítást éreztek, ezért felnéztek az arcára. A ráncos szemhéj alatt megbúvó szürke szemek üzenetét szó nélkül is megértették. Másnap este a Duna partján, az odvas tuskónál ült a kerekesszékében öreg Máté, két fia a két oldalán állt és karjukat apjuk vállán nyugtatták. A lemenő nap vörös fényében úgy tűntek, mint három tilalomfa, akik az idők végezetéig őrt állnak a vén folyó felett. Máté bácsi nézte a folyót és hálát adott Istennek, mindenért, amit kapott, a hosszú, boldog, gyönyörű életért.
A nap a horizonton állt, a folyam sebesen rohant tovább, amikor megszólalt a Duna gyermeke: „Menjünk fiaim, elfáradtam. Ideje indulni!"

 

 

 

Megtekintések: 80

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt voros eva Január 20, 2011, 4:38pm
Nagyon szep,gratulalunk.
Hozzászólt Kalamár Márta Január 20, 2011, 4:25pm
Kedves történet. Szép élete lehetett a bácsinak, pedig bajból és tragédiából is kijutott szegénynek.
Hozzászólt Gálffy Mária Január 20, 2011, 1:59pm

Gyönyörű,meg is könnyeztem,de szívesen olvasnék még hasonlókat.

Minden jót és így tovább!!

Hozzászólt Pusztai Adrienne Január 20, 2011, 12:35pm

Szia Gábor!

Nagyon megható történet! Jó volna, ha az unokáink is ezt követnék. Én minden esetre megprobálom tovább adni.

 

Hozzászólt Szilágyi Mihály Január 20, 2011, 12:21pm
Remek írás! Ilyeneket érdemes olvasni!
Hozzászólt Baja Ildikó Január 20, 2011, 11:57am

Meghatóan szép  hasonlat (párhuzam)  az ember  és a természet! Gratulálok!

Szép napot kívánok!

Hozzászólt Cserjés Gábor Január 20, 2011, 11:11am
Még egyszer köszönöm, mindenkinek! :)
Hozzászólt Kákonyi Csilla Január 20, 2011, 11:05am
Nagyon tetszik! Szeretettel gratulálok!
Hozzászólt Nagy Éva Január 20, 2011, 11:00am
Szep iras!Gratulalok!
Hozzászólt Vass Geza-Attila Január 20, 2011, 10:41am
Meghatoan szep es megszivlelendo az ifjak szamara !!!

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek