"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A Duna gyermeke
- Máté bácsi! Fodor Imre vagyok az altatóorvos, mindjárt beadom az altatót és nemsokára el fog aludni, a műtétből semmit sem fog érezni, kérem, szorítsa meg a kezemet, ha megértett. A szikár életnyűtt tenyér erősen megszorította az orvos puha, finombőrű tenyerét. A doktor előkészítette a szert és a behelyezett branülön keresztül, beadta az altatót a betegnek.
Az öregember félt a műtéttől, nem sok esélye volt a gyógyulásra. Ötven év dohányzás nem tűnt el nyomtalanul és a rák ráment a gégéjére, nemrégen még a hangját is elvesztette. Azért örült is, legalább a műtét idejére megszabadult a fájdalomtól, amely már régen gyötörte a testét és a lelkét egyaránt. A szer nemsokára hatott, egy pillanat alatt éber állapotból az álmok mezejére lépett és álmodott hosszú életéről és annak állandó társáról, a „mostohaanyjáról,” a Dunáról.
1920-ban született egy csónakban a Duna tetején. Apja egy mellékág őre és az azt övező ártéri erdő kerülője volt. A parton laktak egy kis tisztáson nádfedeles házikóban. Amikor édesanyjánál váratlanul megindult a szülés csónakba kellett szállniuk, mert csak azzal volt megközelíthető a falu, ahol az bába is lakott. Édesapja erejét megfeszítve evezett, de nem értek időben partot, a csónakban jött világra, nagy áldozat árán. Édesanyja sajnos, belehalt a vérveszteségbe orvosi kezelés hiányában. Apja nem nősült meg többé, egyedül nevelte őt és testvérbátyját, a kis házikóban. Csodálatos gyermekkora volt, egész évben a vizeket és az ártereket járták, megismertek minden növényt és állatot a vizek mélyétől a fák csúcsáig, együtt éltek a természettel. Emlékszik, tavaszonként állandó programjuk volt a kiöntésekben rekedt ivadékok mentése, kosarakkal hordták vissza a folyóba a halacskákat milliószámra, melyeket felnevelve, bőséges mennyiségbe kaptak később vissza a Dunától.
Imádott halászni, szakmának is ezt választotta, a helyi halászbokor fel is vette magához tagnak. Először, természetesen ő lett a „gazember” de az évek során kitanult mindent, amit csak lehetett. Úgy ismerte a környék vizeit, haltartó helyeit, hogy fiatal kora ellenére nem volt nála tapasztaltabb és sikeresebb halász. Halászatai mindig remekül sikerültek, kegyeibe fogadta őt a folyó. Sokszor üldögélt a parton és elmélkedett, ha baja, bánata volt vagy éppen örült valaminek, kiült egy nagy fatuskóra és csak nézte a vizet. A méltóságteljes áradat szelíd nyugalommal töltötte el. Különös az ő kapcsolatuk, számíthattak egymásra, óvták, védelmezték társukat.
A világháború alatt besorozták katonának a frontra és rengeteg szörnyűséget látott. Az ország pusztulását nehezen viselte, de kitartott a végsőkig és szerencsére túlélte a borzalmakat. Gyakran látta a Duna habjait véresre festve, számtalanszor borzongott meg a felpüffedt halottak látványától, amelyek lassan tovaúsztak sosem lett sírjuk felé. A háború után a megszállás alatt összetűzésbe keveredett a szovjet katonákkal, akik kézigránátokat dobáltak a vízbe és a robbanás nyomás lökésétől elkábult, elpusztult halakat szedegették össze. Többet, mint kellett volna, csak az élvezetért robbantgattak és gyilkolták a halakat. Szólt a tiszteknek, hogy hagyják abba, de azok csak ordibáltak vele, még a saját csónakjában is érezte a szájukból áradó szeszszagot. Nem hagyta annyiban a dolgot, erre az egyik tiszt elővette a karabélyát és rálőtt. Az egyik lövedék átütötte a vállát és a vízbe zuhant. Szerencséjére. Nagy levegőt vett és a víz alá bukott. Erős fájdalma volt, de csak úszott tovább, a víz alatt a lövedékek buborékcsíkot húzva maguk után suhantak el mellette. A zavaros Duna azonban jótékonyan eltakarta támadói elől, így sikerült megmenekülnie. Azt hihették, hogy meghalt, ezért később sem keresték. Nehezen épült fel a sérüléséből és nem is gyógyult meg soha a válla teljesen, még a mai napig is megsajdul, ha erősebb front közeleg.
Néhány év múlva megnősült és született két fia. Ott éltek az öreg házban a réten. Fiait is a természet óvására, féltésére nevelte, mint őt annak idején az édesapja. Múltak az évek, a halászbokor feloszlott, kevesebb lett a hal, a víz is szennyezettebbé vált, fel kellett hagyni a mesterséggel. Átvette apja munkáját, erdész lett. A víztől nem szakadt el, kitanulta a horgásztudományt és a fiaival versengve fogták a gyönyörű pontyokat, márnákat, paducokat. A nagy tuskót ezekben az időkben is sűrűn látogatta, ide viszont mindig egyedül jött, beszélgetni, magában szeretett életszövetségesével.
Most itt van és megöregedett. A régi ház helyén már modern nyaraló áll, széles betonút vezet a régi csalitos ösvény vonalán, a partot védőkövezés borítja és a régen oly szelíd folyó, a sóderkotrás miatt rohanóvá vált. Csak az öreg tuskó vészelte át az évtizedeket. Omló, szúette csonk lett belőle. Minden megváltozott, modernizálódott, csak egyvalami nem, a szeretete a Duna iránt. A szövetség, mely akkor, régen 1920-ban köttetett, még most is él, nem kezdte ki az idő, a kötelék eltéphetetlennek bizonyult 85 éven át.
-Máté bácsi! Ébredjen, vége a műtétnek. Most néhány hétig még bent kell maradnia az utókezelések miatt, és hogy kiderüljön, teljesen sikeres volt-e a beavatkozás. Ha minden jól megy, két héten belül visszanyeri a hangját.
A két hét sok fájdalommal és várakozással telt, az erejét szépen visszanyerte, de az igazi cél, hogy a hangja visszatérjen nem valósult meg. Egy délután a fiai meglátogatták a kórházban. Az ágya mellett ültek és fogták a kezét, szomorúan bámulták a padlót. Erős szorítást éreztek, ezért felnéztek az arcára. A ráncos szemhéj alatt megbúvó szürke szemek üzenetét szó nélkül is megértették. Másnap este a Duna partján, az odvas tuskónál ült a kerekesszékében öreg Máté, két fia a két oldalán állt és karjukat apjuk vállán nyugtatták. A lemenő nap vörös fényében úgy tűntek, mint három tilalomfa, akik az idők végezetéig őrt állnak a vén folyó felett. Máté bácsi nézte a folyót és hálát adott Istennek, mindenért, amit kapott, a hosszú, boldog, gyönyörű életért.
A nap a horizonton állt, a folyam sebesen rohant tovább, amikor megszólalt a Duna gyermeke: „Menjünk fiaim, elfáradtam. Ideje indulni!"
Szólj hozzá !
Gyönyörű,meg is könnyeztem,de szívesen olvasnék még hasonlókat.
Minden jót és így tovább!!
Szia Gábor!
Nagyon megható történet! Jó volna, ha az unokáink is ezt követnék. Én minden esetre megprobálom tovább adni.
Meghatóan szép hasonlat (párhuzam) az ember és a természet! Gratulálok!
Szép napot kívánok!
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
PayPal segítségével
átutalással
nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB
Az adományozás adómentes.
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com. Működteti:
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz