Tiprásra emelte a lábát, de meggondolta, átlépte mégis a járdára tévedt lótetűt, aztán megállt, és akkor pillantását ráemelte az idős hölgy a mellette álló fiatalabbra, tőle teljesen szokatlan módon, a fejét egyenesből oldalra alig, majdhogynem szemének csupán kékségét mozdítva, oldalról. A kiskertkapu és a veranda ajtaja között voltak még csak félúton, a fiatalabbik úgy tett, mint aki nem veszi észre. Ettől az úgy tevéstől-e vagy a teljesen ismeretlen mivoltú pillantás súlyától-e, a gyomorszája tájéka apró görcsbe rándult, föl is kellett emelnie a kezét, mintegy kényszerűségből, ökölbe szorítva, oda, ahová az apró rándulás vonzotta, de hiába, mert evvel a mozdulattal együtt bennszorult levegőstől egy ez idáig számára ismeretlen, kesernyés ízű érzelem. Valami szánalomféle, gondolta először, pedig nem akarta ezt gondolni, mert igazán nem ezért jött, aztán a szánalom, tán inkább aggódás, vagy félelemmel és szeretettel is vegyes szorongás? semmi perc alatt gombóccá keményedett. Mosolyogni próbált mégis, bíztatólag, úgy vélte, muszáj, mert továbbra is érezte az arcán a pillantást, de a befelé tartó sétát már nem folytathatták, semmiképp, mert az idős hölgy a kapaszkodós kezével eleresztette a karját, és a gáder szélét padnak használva a bambuszból készült kampósbotja segítségével odaült. Úgy ült ott, olyan feszített háttal és olyan egyenes nyakkal, fizikai erejének javarészét belehelyezve ebbe a mozdulatba, mint aki eldöntötte, legalább az efféle dolgokhoz szükséges méltóságát még nem veszejti el. Eközben a fiatalabbik éppen arról beszélt, és mosolygott is mellé, hogy a krizantémok közepét Margit-nap tájékán szokták elcsípni, de világosan látszott, az idősebbik nem figyel. Hiába. Pedig az előbb említette, ő sajna nem emlékszik, és kíváncsi, vajon a másik még tudja-e. Persze tudta, miért is ne tudná, de most elhallgatott, nyilván, hisz az idős hölgy már csak erre várt, aztán ráemelte pillantását ismét, most már szemből. Belenézett a másik szemembe, de nem úgy, ahogy szokott, hanem hátrébb, a mélybe, jókora lemondás, csöpp zavar és égető kíváncsiság volt benne, egyszerre. A fiatalabbik mellkasában vadul dörömbölni kezdett valami, azt látta az idősebbik szemében, hogy saját magát, az emlékeit keresi az övében. Leült mellé a gáder szélére.

  Hány éves vagyok én? – kérdezte aztán az idősebbik, minden bevezetés nélkül, szinte azonnal. Hetvennyolc, válaszolta a másik megkönnyebbülten, mert ugye nem nagy vasziszdasz, ha az ember, főleg ha már kellően öreg, igen, ha nem tudja, esetleg még azt se, hogy éppen hetvenhét, hetvennyolc vagy hetvenkilenc éves-e.

  – És hová lett apád? – jött az újabb kérdés.

  – Hülyéskedsz? – kérdezett vissza a másik, ijedtében, hirtelen.

  – Nem. Én tényleg nem tudom. A szomszédba meg szégyenszemre nem mehetek át megkérdezni. Tán olyat szólt, hogy elvitték? Talán oda is csapott?

  Semmi válasz. A fiatalabbik nem tudott megszólalni, még levegőt venni is alig. Az idős hölgy egyre csak nézett, nézett mereven a szemei közepébe, pontosabban a pupillák mögé, kilométerekkel hátrébb.

  – Vagy tán bújik valahol? – kérdezte még.

  Te jóságos ég! – sóhajtott a fiatalabbik, de csak úgy, hang nélkül, mintegy magának, befelé, a gyomorszája tájéka közben megint apró görcsbe rándult, föl is kellett emelnie a kezét, kényszerűségből, és fölemelte, újra ökölbe szorítva, oda, ahová az apró rándulás vonzotta. Akinek bealkonyul, galambocskám, azzal cefetül elbánhat az élet, mondta ugyanúgy, hang nélkül, befelé, ökölbeszorított kezében a körmök belevájtak a markába, a fájdalomküszöbön jóval túl, mert az ördög sem ipari tanuló már… Isten meg nincs, tán… elveszett… és… vajon az alkonyi perspektívához a megalázó procedúra, majd kérés nélkül is választékos modorban érkezik?… esetleg,… ha a szerencse nem lesz túl finnyás… Ilyeneket gondolt, meg még ilyenebbeket a fiatalabbik, aztán meg azt, hogy ez van. Ez. Hát itt tartanak. Ettől viszonylag megnyugodott, kieresztette ökölből a kezét is, és sikerült megszólalnia.

  – Az apu tizenegy éve halott.

  – Tizenegy éve halott – ismételte vissza az anyja, nagyon lassan, nagyon halkan, közben levette óvatosba bizonytalanodott tekintetét a lányáról. Egy kis ideig nézte a krizantémokat. – Tényleg. Most, hogy mondod, már emlékszem. – Tekintetét újra ráemelte a lányára, száját is nyitotta volna szóra, de meggondolta, és összezárta, szorosra, szája szélét is vékonyra állította hozzá, olyasformán, mint aki megparancsolja magának, nem szabad hangot kiadnia, csak a szemével üzente, hogy szívesen üvöltene. Aztán rebbent néhányat a szempillája, éppen úgy, mint a krizantémra visszaszállt pille szárnya.

  – De jó, hogy itt vagy. Én… lassan… mindent… elfelejtek – mondta alig hallhatóan, nagy igyekezettel formálva a szavakat, sóhajtott is mellé, mint aki erőt gyűjt vele, kétségtelen, kellett neki az erő, nemcsak a fizikai, hanem a lelki is, legfőképpen, hogy a beszédét folytatni tudja. És folytatta. – A pajta padlásán jártam a minap, gondoltam körülnézek, tán évek is elteltek úgy, hogy nem voltam odafönn. Hát látom, ott van szétszedve, darabokban egy lovasszán, nem tudom, hogyan kerülhetett oda. Azt se tudom, mióta van ott, kihuzigáltam a rag alól, megnézheted, megvan minden darabja, össze is tudnám állítani… khm… édes mindegy…, mert minek. Kinek. No! De ha itt van a szán, akkor vajon hol van a hintó, a kocsi. A nyergek, meg a lovakhoz való mindenféle szerszám? Négy kereket találtam ugyan, de azok tiszta újak, még föl sincsenek vasalva. Az istálló is üres. Húsz állás van benne, megszámoltam, kétszer is, de ló az nincs benne, egy se, én meg azt se tudom, mióta nincsenek lovak. Meg azt se, hogy mi lett velük. Olyanra megrövidült az agyam, hogy semmi mást nem tudok, csak összezavarodni… Olyan ez… olyasmi, mintha… khm… - köszörült párat a torkán - mintha elveszejtettem volna…khm… mondjuk rá a nagyobbik része eszemet.