Ökörfalván történt e nevezetes esemény még annakidején, amikor bimbózófélben volt a dicsőséges kollektív gazdaság. Akkor is olyan időszakot élt az ország, mint manapság, hiszen elméletileg mindenki szakembere volt az általa végzett munkának. De hogy mit mutatott a valóság, arról a tények beszélnek.

            Az ökörfalvi istállóban, mint az újonc katonák, álltak sorban a jászol mellé bekötött ünők. A gondozók beszámolója szerint mindenik szarvas jószág átesett már az ifjúság gyönyörein. Idő múltával az is kiderült, melyikre vár boldog anyaság, és melyikre újabb próbálkozás.

            Volt a gazdaságnak egy állandó alkalmazottja, aki állategészségügyi diplomával büszkélkedhetett. Emlegette is gyakran a díszes okiratot, és persze azt is, hogy micsoda fontos és nehéz feladat járul e papiroshoz. Az egyetlen bökkenő abban állt, hogy a diploma írásban nem nyilatkozott arról, hogy szabad-e koccintania a tulajdonosának. Így hát az állategészségügyi szakember társszereplőként gyakran hallotta a poharak mámoros csilingelését. És hát reá is ragadt e mámorból valamennyi – és legtöbbször nem elhanyagolható valamennyi…

            Mint a legtöbb állami gazdaságban, Ökörfalván is bekövetkezett, hogy elfelejtették följegyezni a kalendáriumba az állatok boldog pillanatainak napját. Ezért ennek hozzávetőleges meghatározása az állategészségügyi szakember feladata volt.

            Így adódott, hogy az egyik nap elkezdték az istálló egyik felében a nagy vizsgálódást. Az állategészségügyi szakember szinte vállig elmerült a marhák tanulmányozásában. Minden tehén után következett egy koccintás. Mire eljutottak az állatállomány feléig, a diplomás úriember kezdte elveszíteni az egyensúlyérzékét.

            Ekkor az egyik gondozónak mókás ötlete támadt. Ebédszünet alatt kisebb módosítást végzett az állatok sorában, vagyis a leendő marhaapukát bekötötte az ellenőrzésre váró jószágok közé. Ez a művelet kissé megváltoztatta a tehenek hangulatát, de az ebéd utáni újabb pohárcsengések már annyira eltompították az állati szakember megfigyelőképességét, hogy egyáltalán nem tűnt fel neki a marhák felfokozott viselkedése.

            Eljött a pillanat, amikor sorra került Bandi is, az állomány szarvas fejedelme. Szakemberünk nagy fohászkodással nekiment a bika hátuljának.

-          Húzzátok félre a farkát! – adta ki a szakszerű utasítást a gondozóknak.

Azoknak se kellett kétszer mondani, úgy körülvették szegény Bandit, hogy moccanni se mert. A szakképzett orvossegéd pedig elkezdte a tapogatózást. Előbb könyékig, később vállig fúrta be magát Bandi belsejébe. Hosszan elmerengett a kutatás tapasztalatain, majd meghozta a végső megállapítást:

-          Négy hónapos vemhes. Írják fel!

-          Mindenesetre jól megadta neki a módját! – jegyezte meg valamelyik józan marhapucoló.

-          Ezért kell mindig fiatal bikát tartani. – oktatta ki a parasztokat az állategészségügyi szakember, miközben fejjel nekiment egy tartógerendának.

-          És jó, hogy van képzett szakemberünk! – hangzott a hála nem kevés gúnnyal.

Attól a pillanattól aztán nem volt egy percnyi nyugta sem az okleveles állategészségügyi alkalmazottnak, mert naponta megkérdezték tőle, hogy mikor borjúzik a bika. Addig-addig emlegették neki e kínos kérdést, hogy jobbnak látta kérvényezni az áthelyezését egy távoli gazdaságba…