Pali úr vígan köszöngetett jobbra-balra, ahogy a sétálóutcán végig haladt kackiás léptekkel. Esett az eső már hetek óta, minden kis gödörben állt a víz. Az emberek már morcosak voltak a sok borútól, behúzott nyakkal haladtak, némelyik olyan arcot vágott, hogy hét rokonnak, hét temetésre való gyász is kitelt  volna belőle. Pali úr szívderítő jelenség volt. Vékony, hosszú alakján tarka ruhák virítottak. Soványsága ellenére hegyes kis pocakja volt, zsebéből  régimódi óra ezüstlánca verdeste ütemesen a léptei ritmusát. Galambősz fején mókás kis kalap karimája fogta fel az esőt, ki-kicsordult belőle a víz, mikor mélyen bólogatott a harsány "szép jó napot"-jához, vagy "kiskezitcsókólom"-jához. Fűzöld nadrágja szára csipesszel volt összefogva a bokája felett, kivillant alóla a ráncos fekete zokni. Sárga lakkcipőjével kicsit pipiskedve kerülte a pocsolyákat, már amikor észrevette. Ha mégis belelépett, kurjantva szökkent egyet:

 - Hupp, ez bécsorgott!

 S kissé felemelve és megrázva a lába fejét, mintha ki tudná belőle a vizet fröcskölni, akár a kutya a szőréből, tovább ment. Mit ment? Szinte táncolt! Piros, gyűrött kabátja már csurom víz volt, tán a barna ing is alatta. Farkas fejet formált a botja vége, amit csak azért hordott magával, mert az olyan "úri" dolog volt. Időnként zsonglőröket megszégyenítő mutatványokat produkált vele. A rosszul savanyított uborkához hasonló járókelők arca mosolyra húzódott Pali úr láttán. Mancika, a pékné kérdezte meg tőle:

 - Ugyan biza, Pali úr, mondja már meg, mi az ördögnek tud ennyire örvendezni ezen a hideg esős napon! Mitől van táncolhatnékja? Mikor minden jóravaló polgár csak panaszkodni tud ilyen cudar időben...

 Pali úr kapva kapott a kérdésen, mint aki már alig várta, hogy valaki feltegye...

 - Megmondom én, kiskezitcsókólom, hát már hogyne mondanám meg! Ma reggel bizony nekem is úgy kezdődött, mint a többi... Nehezen mozdultak a csúztól kínzott tagjaim, s ráadásul mikor az ablak felé nézek, hát majdnem setét van. Nézem az óra mutatóját, hát bizony már öreg délelőtt van. No, gondoltam magamban, ma is ez a bús idő...jobb tán, ha ki se mozdulok az ágyból. Már éppen a másik oldalamra fordulnék, mikor hangos gyerekkacagást hallok az eső kopogásán át. Aztán csend. S hirtelen megint felcsendül a nevetés. De olyan ropogósan, olyan szívből jövően, hogy a oldalam furdalni kezdte a kíváncsiság. Feltápászkodtam hát, s odavonszoltam vén csontjaim az ablakhoz, lássam, mi ad ily nagy vidámságra okot ennek a gyermeknek, ebben a rusnya időben. Hát mit látok? Egy vénséges vén csavargó s egy öt év körüli gyermek ül a szemközti kapualjban, valamennyire védve vannak ugyan az esőtől, de egy egy széllökés azért bevágja a vizet rájuk. Unokája lehet az öregnek a kicsi, látszik a vonások hasonlósága. A tata ölében kucorog a gyermek, valamit mond neki az öreg, s a gyerek elkezd újra ropogósan kacagni. A vénséges arc ellágyul,s megtelik szeretettel. Fáznak, látszik rajtuk, s bizonyára éhesek is, de valami meleg, jóleső légkör veszi mégis körül őket. Elszégyelltem magam, hogy állandóan panaszkodásra áll a szám, mit beszélek? Nem csak a szám, hanem a gondolataim is, mert ha esik az a baj, ha fúj az, ha süt az...Pedig van mit ennem, van hol lehajtsam a fejem, s elhúzódjak az eső elől. S lám, ez a két nincstelen még így is örülni tud az életnek, hogy fáznak,  éhesek, áznak. Nem is éreztem már a csúzt, Mancika, bizisten nem! Magamra kaptam a ruháim s kimentem hozzájuk.

 - Ha rossznéven nem veszik, s elfogadják meghívásom szerény hajlékomba, szívesen látom magukat egy forró teára, s egy finom reggelire!

 Látta volna Mancika azt a hálás ragyogást, ami felcsillant a két arcon! Elfogadták, persze, hogy el! Jól tartottam őket, s az ágyamba pihennek most is, én kijöttem egyet sétálni, s majd szét vet az öröm, hogy azok ketten nem fáznak már!

 - Ejnye Pali úr! Hát maga se gazdag, sőt! S ekkora felelőtlenséget! Otthagyni azokat a csavargókat magukra! S az ágyába engedni! Majd megtelik tetűvel! Na, ettől aztán lehet táncolhatnékja, maga vén bolond!

 - Hagyja csak, Mancika, láttam én azokon, hogy rosszat nem tennének...Igaz ami igaz- motyogta aztán- nekem sincs...Az utolsó darab cipót adtam oda nekik, s volt még egy darabka vajam is, a teafű meg éppen másodszor volt kifőzve, s bizony a fűteni való fám is elfogyott...de nagy az Isten jósága, hátha kiparancsolja ami kell...

 Azzal megfordult Pali úr és elindult hazafelé, kissé kerülő úton, hadd aludjanak azok a meggyötört lelkek még egy cseppet. Jól benne járt már az idő a délutánba, mikor lenyomta a kilincset az ócska lakás ajtaján. S hát, amint belép, bizony Pali úrnak a földbe gyökerezett a lába! Ragyogó tisztaság fogadta, a régi, fáskályha mellett katonás sorban állt egy csomó tűzrevaló, az asztalon meg mindenféle finomság, még meleg cipó, nagydarab vaj, egy bödön szilvaíz, egy nagy kanna tej, s egy óriási füstölt csülök! Mozdulni sem bírt Pali  úr. Mikor végre körülnézett, nem látta sehol a vendégeit. Pillantása a konyhakredenc felé esett. Egy háziáldás volt odaszegezve...Pali úr boldognak érezte magát...Tudta: csoda történt.