Pedig engem Makovecznek hívnak…

Állítólag a csengeri iskola építésekor, mikor a tetőszerkezethez érkezett a munka, az építésvezető kijelentette, a tervek fölé hajolva: ezt nem lehet megcsinálni! Hívták hát az iskola tervezőjét, Makovecz Imrét, s ő ment is sietve. Az építésvezető neki is előadta sommás véleményét, mire Makovecz azt válaszolta: Nem? Akkor hozom az erdélyi ácsokat.

Hozta. Ők megcsinálták.

Makovecz Imre többé nem hív ácsokat. Sem a magyar rónáról, sem Erdélyből, sem Felidékről. Makovecz Imre vendégségbe ment ahhoz a végtelen nagy úrhoz, kinek számtalan házat tervezett idelent, a földön. Az úrnak és az ő magyarjainak. És most talán éppen templomtervei jutalmát élvezi egy örök és fényességes égi dómban.

Az egyik utolsó, vele készített interjúban Makovecz Imre azt mondta (a pontatlan idézésért idelentről is bocsánatát kérem), hogy a magyar nem birka nép. A magyar egy hihetetlenül türelmes nép. A magyart nem lehet eltaposni. Hiszen majd’ hatszáz éve nincs igazán független Magyarország, ma mégis itt vagyunk és magyarul beszélünk! Pedig engem Makovecznek hívnak – tette hozzá, részben lengyel származására utalva.

Makovecz Imre meghalt. És vele a legkiválóbb magyarok egyike halt meg. Amit épített, ahogyan épített, akikel és akiknek épített, azon kevesek közé emelték, emelik őt, akik teljes joggal írhatják nevük mellé csupa nagybetűvel a „magyar” szót. Abban az értelemben, ahogyan manapság ritkán határozzuk meg. Az ő magyarsága nem hangzatos szózatokban, zászlók unos-untalan lengetésében, gyakran igazi tartalomtól mentesített melldöngetésben öltött díszmagyar mentét. Az egyszerű magyar ember végtelen szeretete és tisztelete, a magyar lélekbe oltott feltétlen hit, igaz és egyedi értékeink előtti meghajlás öltöztette őt magyarnak. Isten házai Erdélyben, Felvidéken, Magyarországon, melyek Makovecz kéznyomait viselik tornyaikon, mind-mind többek egyszerű templomnál. Aki belép a rendelés szerint mindig nyitott ajtóikon, pontosan érezheti azt. A szellemet, mely átjárja minden fáradt sejtjét, erőt öntve belé, akár a mennyezetet tartó gerendák gerincébe  a világ legmesterebb ácsai.

Pedig engem Makovecznek hívnak…

Eszükbe jutott valaha is, mondjuk felnézve a Makovecz-tervezte csíkszeredai templomra, hogy ki is az igazi, jó magyar ember? Hogy talán arról ismerszik meg, ha, belépve a szentélybe, szívét az isteni áhitat mellett némi meleg büszkeség is átjárja? Egy megmagyarázhatatlan érzés, mely nemcsak égi, de földi közösségét is otthonná varázsolja? Az érzés, hogy övéi között lehet akkor is, ha egyedül áll a templom közepén?

És gondoltak már arra, hány meg hány igaz agyarunk volt ezer év alatt, akiket sem elődeik sem vérük nem magyarnak szánt? Vajon mi az a kincs a mi gyarló lelkünkben, mely közénk vonzotta őket, mely magyar lelket öntött beléjük s tette őket nemzetünk legnemesebb főivé? És mi az az átok, mely oly sok magyar génekből sarjadót silányított árulóvá, értéktelen kétlábúvá sorainkból?

Talán valahol az előbbiek között rejtőzik a mi nagy titkunk. Ami itt tart bennünket ezer éve, magyarul beszélve, ellenségek és bitorlók között, háborúk és idegen urak árnyékában. Valamilyen megmagyarázhatatlanul makacs, konok, néha számunkra is érthetetlen kitartással. Csak állunk egyenesen, mint Makovecz Imre tornyai, és kíméletlenül mutatunk az égre. Mert ekkora erőt csak onnan kaphattunk. Erőt, melyről gyakorta nem is tudunk, miközben járjuk hétköznapjaink poros ösvényeit, de ott él minden mozdulatunkban, minden magyar szavunkban.

Makovecz Imre látta, felismerte ezt az erőt.

Pedig engem Makovecznek hívnak…

A példa, az irány a mi rövidlátással vert szemeinknek is világos. Mutatja azt minden magyar közösségben épült Makovecz-templom, iskola, faluház. Csak bátorság kell belenézni a fénybe és felismerni önmagunkat benne.