Apró házikó áll a hargitai fenyvesben. Kicsi, de rendkívül barátságos. Az ablakain cseresznyével díszitett vászonfüggöny. Illata van a házikónak. Otthonillata. Már hűs az augusztusi este, maga köré tekert egy durva pokrócot, úgy ült le a fűbe az udvaron. A hátát nekitámasztotta egy óriás fenyőnek. Jól mondják, gondolta, hogy a fának lelke van. Szinte érezni lehet a lélelgzését is, a szeretetet amit sugároz magából. Nyugalom szállja meg, tagjaiból eltűnt az elmúlt napok feszültsége. Roppan a nehéz léptek alatt a száraz fenyőgally. Nem ijed meg a mozgástól, érzi, hogy itt nem járhat rossz szándékkal sem ember, sem állat. Az ember megállt, (mert ember volt ) nem messze tőle, de a fáktól nem látta. No meg sötét is volt. Az augusztusi égbolton csak úgy sziporkáztak a csillagok. Annyira tisztán hallotta a mozgást, hogy már-már maga előtt látta amint lehajol a száraz ágacskákért, összegyűjti, s egymásra rakja. Érzékei nem csalták meg, már a gyufa sercenése is hallik, szinte érzi a kénszagot. Égő fenyőillat csapja meg az orrát. Behunyja a szemét, s élvezi a pillanat vrázsát. Csupán halk dudolásnak tűnik a nóta előbb, de aztán felerősödik.

Csíkországi fenyvesekben elhervadtak mind a gyöngyvirágok.
Csíkországi kis faluban elfeledtek kacagni a lányok.
Elvitték a gyöngyvirágot, ellopták a székely nótát a csíki hegyekből
És azóta bánatosan hallgatnak a gyöngyvirágos erdők.

De még egyszer visszahozzák a sok csíki fehér gyöngyvirágot
Amikor majd egyszer újra székely nótát dalolnak a lányok!
Magyar bakák sapkájukra kitűzik a harmatozó, fehér gyöngyvirágot
Akkor újra megtanulnak kacagni a csíki székely lányok!

Behunyt pillái alól könny szivárog. Nem tudja, hogy miért sír. Mély bánat is van ezekben a sós cseppekben, de remény és felemelő öröm is. A lélegzetét is visszatartja, nem akarja megzavarni az éjszakai dalolót. Egymás után következnek a nóták, a bariton szinte simogatja a lelkét. Aztán csend lesz, csak a tűz pattogása hallatszik. A könnycseppek felszáradtak, érzi az arcán a só vájta száraz medret, nyomában összehúzodott a bőr. És arra gondol, hogy lám, nincs minden veszve...Amig a fenyvesekben ilyen nóta csendül, addig van remény. Van remény, hogy újra megtanulnak kacagni a csíki székely lányok, s akkor arra is van remény, hogy megmarad a maroknyi székely ember...