A katonaságnál, mindig, akik benn a kaszárnyában tejesítettek szolgálatot azok voltak megbízva a tűzoltósági feladatokkal. Ide tartoztak a szakácsok, a kazános, a felcser és a parancsnokságnál szolgáló kiskatonák.  Így lettem én is tűzoltó, mert szakácsként szolgáltam.

Egyes tiszteknek az volt a szokása, ha belépet huszonnégy órás szolgálatban, a szolgálat átvétele után az első dolga riadót adni a tűzoltóknak. Sajnos ez midig egy időbe eset az ebéd osztás kezdetével emiatt kapkodnunk kellett átöltözni és szaladni a gyülekező helyre, utána meg futás, mert osztani kellett az ebédet. Az egyik ilyen tiszt, aki nagy előszeretettel adta a riadót a konyhánál is felelős tiszt volt tehát közvetlen főnököm. Bár tudta milyen nehéz dolgunk van abban az időpontban nem törődött vele.

  Egy kicsit írnék arról miből is állt ez a riadó. Szerencsésebb esetbe csak gyülekeznünk kellett a tűzoltó szertár előtt, de mi kedves főnökünk az előhozatta a felszerelést is. Ez a felszerelés csákányból, lapátból, gázálarcból és száznyolcvan literes hab oltókból állt. Ezek a hab oltok kerekekkel voltan felszerelve. De sajnos az öt közül kettőnek gurult könnyebben a kereke, de akkor sem volt egy állom húzni, mert nagy volt a súlya.

 Mivel később értünk ki a konyháról, mint a többi nekünk mindig a rosszabb jutott. Mindig jelezték a társak a parancsnokságról, ha a főnökünk lesz szolgálatba így valamelyest tudtunk készülni a riadóra. Így volt az nap is csak a kabátot kellett felvennünk és konyhát bezárni már futhatunk is a gyülekező helyre, ami a kaszárnya túlsó oldalán volt elég messze a konyhától. Így most is csak a rosszabbik kerekeken levő készülék jutott a kazánosnak és nekem. A tiszt kitalálta, hogy ad egy-egy célpontot a kaszárnyában ahol tüzet kell oltani. Nekem egy hűtő autó jutott, ami kb. száz méterre volt onnan ahol volt a gyülekező. Persze lehetett volna aszfalton is menni, de a rövidebb út az tudnivaló, hogy az egyenes, de ez földes talaj volt. A főnök meg torkaszakadtából üvöltött, hogy siessünk, mert leég. Indulás előtt rákérdeztem:

- Tényleg ég és el kell oltani?

-Természetesen ,(és hozzátette) ez parancs!

 Na, mondanom sem kell mire a helyszínre értünk már a nyelvünket is a földön húztuk úgy ki voltunk fáradva. Mondom, a társamnak nyissa meg a csapot és lóbálja meg a készüléket, hogy induljon reakcióba a benne levő folyadék. Ellenkezett, félt a következményektől, mondom, akkor tartsa a csövet, hát azt sem igazán akarta. Kérdeztem tőle nem értette a parancsot mire nagy immel- ámmal megtartotta a csövet, míg elindítottam a készülékben lévő folyadékot és akkor átvettem a csövet. Szépen beterítettem a frissen mosott autót még a sofőr fülkében is jutott, mert az ablaka résnyire meg volt nyitva és ezt sajnos nem vettem észre. Mire kiürült a készülékből a 180-liter már az autót alig lehetett felismerni egy nagy hab volt az egész. Szaladt is a sofőr, akit sajnáltam odalett a munkája moshatta újra az autót, üvöltött is mérgébe. Mondtam neki, hogy ez volt a parancs.

  Azért kíváncsi lettem volna a főnök arcára akkor is mikor beterítettem az autót habbal meg főleg másnap mikor a parancsnok magához hívatta és megkapta a fejmosást. Erről utólag értesültem mikor a parancsnok segédje elmesélte.

Annyit azért elértünk, hogy egy darabig nem volt többé riadó, és ha volt is nem kellett a készülékeket magunkkal cipelni.

Na de a főnök, ha látszólag hallgatott is, de kereste az alkalmat, hogy bosszút álljon, ami félig meddig sikerült is neki, de ez egy másik történet!

    Ha tetszett a történet akkor a folytatás következik.