Tele vagyunk közhelyekkel. A nagy lélekfájdalmakat mindegyre közhelyekkel próbáljuk enyhíteni. Mert a közhelyek a legnagyobb igazságok. Még akkor is, ha néha fitymálva beszélünk róluk. Ilyen “az élet megy tovább”. Egy óriási közhely, ugyanakkor hatalmas igazság. Mert az élet TÉNYLEG mindig megy tovább. Bármi történjék is. Kegyetlenül peregnek a percek, órákká dagadnak, majd napokká, hónapokká nőnek. Egy ideig még benned van az öröm vagy a fájdalom, sőt, az is gyakran megesik, hogy ahányszor előhúzod  lelked rejtett zugából, annyiszor éled újra a történteket. Felszakad a bánat, beleremegsz. Az Isten mégis jól rendezi a dolgokat. Nem hagyja, vagy csak nagyon ritkán, és akkor is rövid ideig, hogy vállunkra vegyük a világ fájdalmát. Elszörnyülködünk a kitörni készülő háborún, meg is siratjuk a cunami áldozatait, felháborodunk a gyógyszeripar, a multik aljas húzásain. Aztán örvendünk, hogy nem minálunk tört ki a háború, messze vagyunk a cunamitól, s kissé fejcsóválva vásárolunk a patikában vagy a multiknál…

De ott van az életünk. A magunk kis szürke, hétköznapi léte. Ami számunkra nem szürke. Vannak patyolatfehér napok, és vannak feketék. Közben akad egy pár szín a szivárványból is. Az a baj, hogy nem tudunk mit kezdeni az életünkkel. Toporgunk benne, olyasmit értékelünk fel ami nem érdemli, és nem vesszük észre a csodát. Hány meg hány csoda mellett megyünk el! Hány virág bontja ki szirmait mellettünk, hány pillanat iszkol el, és lesz múlt belőle, jó esetben szép emlék. Utólag tudjuk értékelni… mikor már csak elrévedünk, hogy milyen szép is volt! Benne maradunk rossz kapcsolatokban. Kínlódunk megalázó munkahelyeken. Sokszor vagyunk gyávák, ritkán vagy soha bátrak. Mert élni kell…Mert az élet bizony megy tovább. Akkor is, ha elveszítünk embereket, akiket szerettünk. Akkor is, ha ott ül veled szemben az az ember akiért mindened odaadnád ( még egy közhely, még egy igazság…), és hirtelen kristálytisztán látod: csak te képzelted bele a szemébe a viszonzást. Nincs benne semmi. SEMMI! Fizikailag rád néz, de nem lát. Megragadnád, megráznád… de minek? Úgysem értené. Hagyod hát, hadd menjen. És beleszakadsz a fájdalomba. De az élet… az élet az megy tovább.

Reggel fel fogsz kelni. Rutinszerűen megfőződ a kávét, s annyi cigarettát szívsz el míg megiszod, hogy epe-keserű lesz az egész lényed. Elmorzsolod a valós vagy visszatartott könnyeket, keményíteni próbálod a szíved. Sikerülni fog. Mert az élet ezután is megy tovább…Emberekkel találkozol napközben. Rájuk mosolyogsz vagy szólsz hozzájuk. Nem veszik észre a fájdalmat rajtad, hisz nem sírsz. Nem beszélsz róla. Hallgatsz, és viszed a terhed. Vagy nem hallgatsz és viszed a terhed. Mindegy. Másnap is fel fogsz kelni, és rácsodálkozol az életre, hogy képes tovább menni. Miközben te mész tovább. Egy részed meghalt. Eltemetted, de virágot nem viszel a sírjára. Hagyod gazosodni. Valaki mondja meg végre…. mondja meg milyen ez az élet, amelyik mindig, de mindig megy tovább…

Itt vagyok, szeretnek,

Megnőttem, nevelnek.

Szenvedek, értenek,

Emberként tisztelnek.

Rongy vagyok, csavarnak,

Föld vagyok, taposnak.

Hús vagyok, harapnak,

Fa vagyok, kivágnak!

Szeretnek, gyűlölnek

Kívánnak, megvetnek.

Kacagnak, nevetnek,

Gúnyolnak, ölelnek.

Ki vagyok? Mit tettem?

Embernek születtem…

Lakó Péterfi Tünde