A kanyarban kissé nekikoccanunk a falnak, a beteghordó bocsánatot kér, majd betol az előkészítőbe.  A mennyezetlámpák s pár felirat alapján sejtem csak, hogy merre járunk a kórházlabirintusban. Fehér csempe mindenütt, halványzöld ruhások sürgölődnek, finom fémcsörgés, aztán letesznek a fejem mellé valami feketét. Pár percet várnunk kell a főorvos úrra, mondja fölém hajolva egy maszkos-szakállas arc, a nővérke addig majd szóval tartja.  Megtudom, hogy egy közeli faluból jár be, a férje hozza-viszi minden nap, de busszal is csak félóra lenne. Kedvesen cseveg, csacsog, már alig figyelek rá. Egy harminc évvel ezelőtti műtő jelenik meg váratlanul emlékezetem vetítővásznán.

Késő este, Erdélyből hazafelé jövet, még időzök kicsit a határmenti városkában. Gyermekkori barátaimnál ért utol a telefon, mennék már vissza, nagyapámat kell bevinni a kórházba, mert kizáródott a sérve. Mentőt hiába hívnak, nincs benzin, a családban meg páros rendszámú autók vannak, e hétvégén pedig csak a páratlan „jár”. Meg sem kockáztatják, mert milicek őrzik az egyetlen faluból kivezető utat. Nyergelj, fordulj, s már indulok is!

Miért altatnak el, nem értem, csak féldiónyi tumor van a nagyujjamon, helyi érzéstelenítéssel is lehetne. Huszonöt perc lesz, mondja a közben megérkező főorvos, s már teszik is arcomra azt a fekete valamit.

Az első ülést hátrahajtva, dunyhával jól kipárnázott fészket készítünk nagyapámnak. Bármilyen óvatosan kerülgetek is a pár kilométernyi kátyús úton, fel-felnyög.  Katonadolog, sziszegi. Egyből a műtőbe visszük. A főorvos magyar, egy szál nővérke asszisztál. Nem tudnak érzésteleníteni, mondják, nincs injekció, csak egy sprével fagyasztanak, helyileg. Kint, a jéghideg folyosón szívfájdító hallgatni jajgatását! Közben néném rendezkedik a kórteremben, dunyha s párna be, meg még egy pléd is, mert nincs fűtés, az ablakok is pokrócokkal szigeteltek.

Ébresztő, uram, hallom a már ismerős maszkos-szakállas hangját, végeztünk! Tudja hol van, hogy érzi magát? Mondom, hogy minden rendben, s már tolnak is ki a műtőből.  A folyosó nagyóráján látom, hogy negyvenöt perce vagyok úton. A kórteremben mackós beteghordóm barátságosan felnyalábol, s áttesz az ágyra. Jobb lenne egy szépasszonyt ölelgetni, ugratom. Igen, csak nem ebben a súlycsoportban, riposztoz.

Nagyapám falfehér, mikor kihozzák, a fájdalom torzzá gyúrta arcát. Megsimogatom, borostái szinte szúrnak. Elhelyezzük az ágyon, néném bebugyolálja, s lábtól leül egy székre.  Csöndesen imádkozik. Most látom, többek mellett is virraszt valaki.

Mikor e sorokat írom, sebem már begyógyult. Nézem a heg ívelt vonalát, s a rég porladókon tűnődöm. Meg a kórházakon…

(Megjelent az Evangélikus Élet március 25-i számában)