Hangosan csattogott az asztal a szomszédfalu kocsmájában. A taktusra pedig nagyapám zengte a nótát – a barátai csak loholtak utána. Csak olyankor művelt ilyesmit, amikor már többször cserélt poharat a kocsmárossal – tudniillik üreset töltöttre…

        Egész késő délutánig tartott a rendkívüli műsor. Hogyisne, hiszen nagyapám hazalátogatott a szülőfalujába – a szomszédfaluba, Mezőmadarasra –, hogy meglátogassa az édesanyját, közben találkozott a régi jó barátokkal is. Ilyenkor gyakran megesett, hogy dédnagyanyám fölpakolt egy általvető tojást nagyapám hátára, hogy vigye el a piacra.

        Így történt, hogy nagyapám egy nagy rakomány tojással betért a kocsmába egy jót beszélgetni. Igen ám, de – amint ez lenni szokott – a beszélgetést könnyebben elindította egy-két füldédelgető koccintás. Aztán fölbuggyant a sok régi szép emlék – a fiatalság, a katonaság mind-mind dalban kifejezve. És nagyapám minden emlékéről tudott egy fél könyvre való nótát.

        Már a nap is kezdett álmosodni a sok dallam hallatán, mire nagyapámnak kezdett eszébe jutni – vagy eszébe juttatták –, hogy ideje lenne hazaindulni. Hosszas elköszönés, nevetgélés, még egy-két korty hangszáltisztító után valahogy, a társak segítségével, fölkerült a kényes csomag nagyapám vállára. Meg is ingatta a rakomány az öreg egyensúlyát. A cimborák szépen kisegítették a mulató ajtaján, nehogy véletlenül baj érje az érzékeny nehezéket. A haladásról ítélve egyik cimbora sem kötött volna biztosítást az átalvető tartalmára.

        Csak amikor nagyapám a Tilalmas oldalán izzadt fölfelé, akkor tekintett hátra. A nap már összegabalyodott a szemközti domboldal fáival, látni lehetett, hogy hamarosan közéjük nyugszik le. Ekkor kezdte szaporázni lépteit az öreg, mert eszébe jutott, hogy nagyanyámmal reggel még arról egyezkedtek, hogy délután már együtt mennek kapálni. De aztán hamarosan föladta a sietést, hiszen az aznapi kapálás már csak szép terv maradt, aztán nagyanyám is hangosra váltja majd az estéli hitvesi párbeszédet. Így hát: minél később ér haza, annál kevesebb jut a késői nevelésből.

        Ahogy így morfondírozott magában, rendre gyújtogatták mécseseiket az óvatosabb csillagok. Már látszott Kövesd templomtornya, amikor a füvön megcsúszott nagyapám lába. Szépen hanyatt esett, mint az iszkoló malac a jégen. A szalmakalap is legurult a fejről. Még jó, hogy látta a félhomályban, merre találja meg! Valahogy föltápászkodott és óvatosan botorkált tovább.

        Egy idő után kezdte úgy érezni, hogy az átalvető első része egyre nehezebb – kezével is tartania kellett, hogy előre ne csússzon. Azt nem tudta megérteni az öreg, hogy mi a szösztől van ez a furcsa változás.

        Már félig besötétedett, mire az előre húzó nehezéktől elgyötörten elért a kapuig. Itt szembesült azzal, hogy a kapunyitás nem történhet meg másképp, csak ha egyik kezével elengedi ennek a fránya átalvetőnek az alját. Igen ám, de akkor az egész elkezdett csúszni előre. Nagyapám a tartalomról megfeledkezve nekiszorította terhét a kapufélfának, aztán benyitott.

        Hogy miként ért be a házba, arról ő sem mesélt, mert nagyanyám torkaszakadtából hívni kezdte a szenteket, amint meglátta hitvesét derekától kezdve a nadrágján és cipőjén át vastag sárgás-fehéres csíkot húzni maga után – mintha egy óriáscsiga lett volna.

        És szinte elfelejtettem megjegyezni, hogy másnap nem kellett piacra mennie…