A székely ember, legendásan csavaros észjárásán, utánozhatatlan és tanulhatatlan gondolkodásmódján túl, állítólag, szűkszavúságáról híres. A góbé néhány tőmondattal tökéletesen kifejezi mondandóját, s ha úgy akarja, beléjük rejti az évszázad viccét is. Mindezt klasszikus, tökélyre fejlesztett pókerarccal, rezzenéstelen fizimiska kíséretében.

Sokan tudjuk, hogy talán szép legenda ezen állítás, bár félreeső vidéken, rejtőzködő utcák alacsony faházaiban bizonyára él még a tiszta, romlatlan székely szó. Különleges élmény, szívmelengető csoda mellé telepedni a lócára, emberesen felhajtani egy pohárka bivalyerős pálinkát. És aztán csak mozdulatlan némasággal hallgatni, inni őt.

Az én nagyapám székely ember volt. Vallotta is büszkén. Felmenői hosszú névsorában nemigen fordult elő más náció.

Az én nagyapám ízig-vérig székely volt és… szószátyár. Rettenetesen szeretett beszélgetni, különösen beszélni, közelebbről mesélni. A néhány perc után menthetetlenül monológgá ”nemesedő” dialógus természetesen a régi szép időket idézte. A szépeket és kevésbé szépeket egyaránt. Ifjúkori fociélményei, baráti tivornyái mellé halkan odasompolyogtak a háború előli menekülés, „vállalkozói karrierépítése” mellé az államosítás sötét képei. A hol román, hol magyar világot a kuláksors és az éjszakai vagonrakás emlékei tették mese tárgyává.

Gyakran ült a fásládán, a kályha mellett, kint faggyá merevedett a decemberi almafa fekte ága, néha a lángoló hasábok rozzanása zördült bele a koraesti félhomályba, régi nevek, történetek sorába. És előbb-utóbb mindig Szentpálra vagy Csapóra vetődtünk, Marosvásárhely környékére. Bevagoníroztuk a néhány hete Budapestről vasúton érkezett cséplőgépet, mellé a motort, szíjakat, jöttek az etetők s elindultunk. Nyár vége volt, aratták a gabonát. Aztán kibéreltünk egy kis szobát Szentpálon vagy Csapón, kivontattuk ökrökkel a cséplőgépet az asztagok mellé. Czepelus Pista bácsi, az etető, felkapaszkodott a masina tetejére. A felhajított kévét éles sarlóval szétvágta, majd egyenletesen szétterítve engedte bele a gép gyomrába, a zajosan forgó dobok, osztályozók, rosták közé. Csak állt ott fent, sistergő napsütésben, felhőnyi porban. Néha a hangosan pöfögő motorra pillantott, a hosszú, széles szíjra, mely összefonta azt a cséplőszekrénnyel. Néha meghúzta a gép kerekének kicsiny árnyékába, a büszkén viselt Ganz-Mávag felirat mellett lapuló vizeskorsót.

És pörgött a szem, takaros zsákok nyelték a különböző minőségűt, ömlött a pelyva.

Így ment ez éveken át, minden aratáskor. Mikor végeztek a környék összes odaszekerezett búzájával, a masina, a fizetségként kapott  gabona s az emberek újra vonatra szálltak, hazamentek.

Nem volt abban semmi különös. Ahogyan a cséplőgép egész télen tartó javítgatásában sem. Ahogyan a  hengerekről, rostákról, a szénkazános vagy később dízelmotorról való gondoskodásban sem. Egyszerűen tették a dolgukat. Óvták s ápolták, ami az övék volt sami mindennapi kenyerüket adta meg nekik.

Aztán változott a világ. Egy kopár délelőttön új urak érkeztek nagyapám udvarára. Lovakat kötöttek a cséplőgép elé, és „ez már a dolgozó népé, nem a kuláké!” kurjantással elvontatták azt. El, a nagy közösbe. Oda, ahol minden mindenkié és nem számít, ki miért dolgozott meg s ki mit érdemel. Oda, ahol a fényes és igazságos új rendszert építik proletár és dolgozó paraszti kezek. És bontják öntudatosan a szörnyű kizsákmányolás elnyomó osztályait.

A Ganz-Mávag feliratot lassan belepte a por, a vasszerkezet rozdaétekké silányult, a deszkák kikorhadt a gép oldalaiból.  Az immár a nép vagyonává előléptetett cséplőgéppel senki nem törődött. Csak a hűvös őszi eső mosta, csak a cudar februári szél szárította, néha megfáradt veréb tollászkodott rajta.

Nagyapám eltemette őt. És eltemette a másik cséplőgépét is, amit sok-sok porosan tikkasztó szentpáli vagy csapói nyáron dolgozott össze magának. Eltemette elhajtott jószágait, kis fűrészgyárát (tán nem is gyár volt az), ahová téli hajnalokon szekéren vitte a lisztet, kenyeret, szalonnát a munkásoknak. Eltemette apró boltocskáját…

És eltemette harminc év szüntelen munkáját, s vele egy koporsóba életkedvét, bátorságát, vállalkozó szellemét, mindent, ami addig végigkergette élete évein.

Csak a szívóssága maradt megrontatlan. És mesélő hajlama. 

Az új világ pedig dühöngött tovább, aztán vontatottá vált eszeveszett rohanása, akár a két gebéé, melyek után nagyapám cséplőgépét kötötték, hogy átvontassák a dolgozó néphez. És összedőlt a minden mindenkié, valójában minden senkié korszak. Nagyapám hófehér fején egyre kevesebb hajszálba kapaszkodott a völgyekből estefelé lezúduló hűvös levegő. Czepelus Pista bácsi sem pöfögött be az udvarra ócska favágó gépével, s nem ült a két öreg a körtefa alatt a múlton merengve. A csapói és szentpáli cséplések időközben megszépült emlékei lassan nagyapám szájáról is a semmibe szálltak.

Újabb világ érkezett. Új szél, új napsütés. És az a világ vissza akarta vontatni a gaztengerben némán oszladozó cséplőgépet nagyapám udvarára. Ha már gazdának nem tartották jónak, ócskavas-lerakatnak talán még megfelel.

Csakhogy elkéstek. Már nem volt sem gazda, sem etető, sem izzó tarló Szentpálon. Sem aggódó gépész a motor mellett, sem forgó dobok közé eregetett, bontott kéve. A két öreg felállt a körtefa alóli padról és kisétált szépen a temetőbe. Pihenni mentek.

Kipihenni végre derékszakasztó éveket, nyári forróság verejtékét, téli jeges erdőket. Kipihenni egymást követő új világokat, megaláztatást és kisemmizést, éjszakai kulákos vagonrakást. Kialudni végre magukat annyi rémálom s az álomnál is rémesebb valóság után.

Csak a gép maradt. És a mese. Utóbbiban még délcegen állt a cséplő a végtelen búzamezőn, Ott állt, mint egy ember egész élete, egyenes igyekezete, két kérges tenyere munkája. És ott állt félredobva is valahol, új világok határain túl, mint ronccsá dermedt emlékműve egy embertelen kornak, fejfája a becsületnek s mindennek, mit valaha tisztességnek  hittek.

Ott állt a gép makacs és kegyetlen emlékeztetőként.

Tárgyaink túlélnek bennünket. Vigyázzunk hát rájuk, hiszen ők őrzik kezünk érintését, értéket szülő gondolatunkat. Őrzik néha egész földi vándorlásunkat, tanulságait.  Szobrok örömeink s keserveink halmain. Egy részünk beléjük költözik, s míg szem látja őket, kéz simítja anyagukat, egy kicsit mindig ott leszünk.

A cséplőgép ma múzeumban áll. Emléke a korabeli munkának, a kenyéradó búzának. S kicsit talán emléke az őt régen óvó kezeknek is. Egy élő mese azokról, akik fáradt vállal vetették a széles szíjat a motor lendkerekére.  És, sajnos, azokról is, akik életeken gázoltak keresztül ostoba tobzódástól kísérve, új világot üvöltve pusztításuk füstölgő romjain.

Tessék megnézni. Érdemes. Ha új ruháján már nem is látszik a kérges tenyerek érintése, talán elmondja nekünk, milyen világért kellett valaha elkorhadnia. Hogy, önnön korhadásunk elkerülendő, hallhassuk az ő igaz meséjét.