Nagy felfordulás kavarta fel a havat Jászberény környékén minap. Egy 83 éves bácsi eltűnését jelentette be lánya a rendőrségen, aki apját nagyjából egy hónapja „telepítette” ki magához Gyergyóalfaluból. Állítólag a bácsinak honvágya támadt, azért felvette meleg subáját és elindult haza, Alfaluba. Gyalogosan.

Némi keresgélés után véletlenül találtak rá. Jól volt, semmi baja nem esett, 4-5 kilómétert ment, mire „elkapták” a mentőkutyás kutatók és átadták őt lányának.

A történet itt véget ér, ha egyáltalán volt hírértéke a magyar sajtóban, hát eddig tartott.

A letudott 5 kilómétert még 600 követte volna, míg a bácsi honvágya csillapítást nyerhetett volna. Vállalkozó kedvűek előkotorhatnak egy kockás füzetlapot és, megsaccolva egy 83 éves ember óránkénti átlagsebességét, kiszámolhatják, együtt jött volna-e a tavasz a bácsival idén abba a faluba, mely nem engedi szabadulni az öreget.

Affelől azonban épelméjű magyarnak szikrányi kétsége sem lehet, hogy a zarándokút végigjárattatik, ha a bácsi megfáradt teste s a teremtő kegye kitart vele a hosszú úton.

Manapság divatosabbnak tűnik végigzarándokolni messzi Spanyolországban az El Camino-t, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Közeli-távoli ismerőseim köréből is egyre gyakrabban hallom a bakancsgyilkoló ámde, legalábbis azt állítják, lélekemelő és tudattisztító menetelés iránti vágyat. Végigmenni a zarándokúton, vagy legalábbis egy részén, vallásos vagy laikus ösztönzésből. Nem tudom megítélni, mennyire egy mély, hitbéli élmény vagy mennyire pusztán a hetekig tartó magány elmeülepítő hatása vonz bárkit a spanyol tájra, talpat s pénztárcát nem kímélve. Beszélgettem olyannal, ki remekül ketyegő kis üzemét, családját hagyta hátra hosszú időre csak azért, hogy ott, az El Camino-n végre megtalálja önmagát. Meglelje s felismerje igazi énjét s igazi dolgát földi léte hétköznapjaiban.

Isten tudja, én hittem neki. Órákon keresztül néztem ezernyi fotóját s már-már zsibbadtan hallgattam végtelennek ígérkező beszámolóját. És, bevallom, nagyon élveztem.

Egyre nagyobb tisztelet ébredt bennem iránta, hiszen ő képes volt valamire, amire én soha nem lennék. Képes volt egyetlen másodpercnyi elhatározással mindent az utolsó sorba ültetni rendesnek számító polgári élete mozijában, házat, pénzt, sikert, családot, és nekivágni a lehető legnagyobb felfedező expedíciónak, melyre ember vállalkozhat: a sokszáz mérföld végén felfedezni önmagát.

Talán a bátorság, a kalandvágy, képességeink határainak firtatása ellensúlyozza a félelmet, hogy a végcélba érkezéskor nem feltétlenül azzal sodor össze megtett utunk, akivel valójában találkozni akartunk. Az igazság pedig időnként fájdalmasabb mint tükörképünk illúziója.

A mi öreg bácsink nekiveselkedett az apostolok lován a 600 kilóméteres útnak. Nem valamiféle szellemi, elvont késztetéstől űzve, nem felsőbbrendű lélekkel való találkozás reményében. Egyszerűen csak haza akart menni. Gyaníthatóan minden észérvet lesöpörve a talán kényelmes jászberényi asztalról.

Azt mondják a hozzám hasonlóan modern világhoz engedelmesen alkalmazkodók, hogy bolond az öreg. Én meg azt mondom, ő egy csoda. Alfaluban talán senki nem hökkenne meg történetén, de Jászberényben ő egy csoda. Amiképpen Magyarországon sűrűn értetlenül bámulnak, ugyan mit nevetek oly szilajul egy magvas székely viccen, úgy nem értik, nem mindig érthetik, milyen hatalmas erő lehet, mely távoli hegyek völgyeiből is képes egy 83 éves embert talpra kényszeríteni. Egy mágnes, mely mentes minden földhözragadt portól, mentes az alfalvi valóságtól, a mindennapok keserű óráitól, a sandán átpillantó szomszédtól, a cudar hidegtől, hajnali fejszecsattogástól. Egy megmagyarázhatatlan mágnes, amitől talán éppen megmagyarázásával vehetjük el ellenállhatatlan vonzerejét.

Tudom, sokan tiltakoznak ellene, tagadják létezését,kiváltképpen a tőle távolabb sodródottak. Sokan szeretnének szabadulni béklyójától, hogy önfeledten merülhessenek bele új hazájuk új medrébe, a tökéletes feloldódástól várva gondtalan életet. Mindhiába… Mert ott motoszkál bennünk az a kis lélekdarab, mely által mi bárhol értjük a székely vicceket, értjük a székely félmondatokat, tudjuk kósza lfalvi kézmozdulatok szándékát, s mindezeken túl mindig ott csörög bennünk ama béklyó lánca. Ettől talán sem jobbak, sem különlegesebbek nem vagyunk esetleges új közösségünknél. Csak mások!

Ahogyan az az idős ember is más volt, a Jászberényből kivezető úton. Más volt, és meg sem próbálta mentegetni, az utána kutatókkal megértetni, hogyan is képzelte  gyalogos hazatérését.

De mi értjük, ugye? Remélem, mi még értjük…

Már csak másságunk megőrzése miatt is.

Kercsó Alpár