Faarccal lépett oda hozzá a fiatal lány. Pindurka papírdarabot nyújtott felé. "Mosolyogjon gyakrabban" - mondta. A faarc nem lágyult mosolygóssá. Lenézett a kezében tartott kis papírra. Két szem és egy felfele görbülő száj. Mosolyka. Szmájli, ahogy a fia szokta mondani. A fia. A nagyobbik. Szereti őket, közhelyesen beléjük kapaszkodott mindig, mikor válásról esett szó. Mikor kicsik voltak, azért nem léphetett, mert még nevelésre, példamutatásra szorultak. Most, hogy már felnőttek, azért nem, hogy ne szégyenkezzenek a szüleik miatt. Közhely, már az. De csak akkor, ha mástól hallod. Ha magad vagy benne a helyzetben, rögtön élessé válik minden. Lábat cserélt. A balt tette hátra, a jobbikat előre, mintha azzal indulna. A mozdulat közben reccsent egyet a dereka. Mint akkor.... 

 Nagyon réginek tűnt az a kora nyári nap. A gyerekek még kicsik voltak, hatéves forma a nagy, egyéveske a kicsi. Ők már akkor hidegültek el egymástól, de ezen a napon valamivel felszabadultabbak voltak. Ragyogott az ég, kékje a szerelmük kezdetére emlékeztette. Akkor még szelíd-kék volt a felesége szeme. Akkor még sokat ígért a barackízű csók, az egymásba kapaszkodó ölelés. A fájó-szép emlékek felpezsdítették benne a boldogság pirinyó szikráját. Ahogy ott ült egy vénséges vén fa törzsének támaszkodva, elöntötte a bizonyosság, hitte, hogy az a szerelem nem múlt el, nem múlhatott el. Sőt, gyümölcsei vannak! Ez a két tündéri kisfiú. Felugrott, odalépett a feleségéhez, magához ölelte, és a fülébe súgta: szeretlek. A nő ösztönösnek tűnő mozdulattal bontakozott ki a karjaiból, és ránézett. Reccsent egyet a dereka, ahogy megfordult. Fájdalom hasított a mellkasába, az egykori szerelme tekintetétől. Idegenül csodálkozott rá, idegenül és hidegen. És értetlenül. Nem értette a szót: szeretlek... Hát elfordult... Reccsenő derékkal. 

 Hetekig állt ott, minden este,és koldult. Szeretetkoldussá vált maga is. Vágyta a nőt, akitől megrettent mikor ezen a helyen kéregetett. Szavak nélkül, esdeklőn. Az az egy vágya maradt, hogy adni tudjon neki. Nem várt cserébe semmit, csak adni akart. Az esztendők alatt felgyűlt töméntelen szeretetet. Amit hiába próbált a családjának adni, mindig visszautasították. A gyerekek kicsi korukban még elemi ösztönnel elfogadták... Aztán később elromlott valami, már nem tudták mit kezdjenek az apjukból áradó érzelemmel. Állt hát, koldult, és abszurd módon mégis inkább adni akart. A nő... A koldusnő. Ott jön, közeledik.. Léptei repdesők, szeme elsötétíti az utcalámpák fényét, úgy ragyognak. Szépívű szája mosolyokat csillant. Felfele néz. Magas a férfi aki az oldalán lépked. Nyugodt, magas, ezüsthajú. Meleg hangon magyaráz a nőnek valamit, energikusan. Kissé hosszú haja a szemébe lóg, időnként beidegződött mozdulattal hátrasimítja. Megállnak, a férfi magyaráz, a nő rajongva, boldogan nézi. Nyoma sincs a koldulásnak... 

 Elkésett... Már senki nincs akinek szeretetet adhatna. Meggörbül a háta amint elindul. Húzza a lábát, egyiket a másik után. Nehézkesen. Haza kell mennem...- gondolja. Haza? Ugyan hol van egy szeretetkoldusnak otthona...?