Súlyos felhők gyülekeztek az égen, tüzes villámok cikáztak a sötétben, majd iszonyatos mennydörgés rázta meg a világot. A naptárak 1920 június 4-et írtak.

Az édesanya homlokán egyre sűrűsödtek a ráncok, fájdalom marcangolta egész testét, úgy zokogott.

Magyarország siratta elveszített fiait, akiket elszakítottak tőle.

—Erdély, legnagyobb fiam, mivé leszek nélküled? Vajdaság, Kárpátalja, Felvidék, vajon látlak-e még az életben? Legkisebb fiam, Felsőőrvidék mivé leszel nélkülem?

     Magyarország szenvedett, de vele maradt két fia Buda és Pest, akik időközben egyre nagyobbak és erősebbek lettek, némi vigaszt nyújtottak számára.

Egy évvel később, Felsőőrvidéket felkelők szállták meg, Magyarország szíve, akkor érte remegett. A háborúskodásnak az vetett véget, hogy 1921 decemberében Felsőőrvidéknek döntenie kellett a hovatartozásáról. Néhány többségében idegen ajkú gyermeke maradni akart, de magyarságukat hűséggel őrző fiai és lányai, mindközül a legkedvesebb, Sopron úgy döntött, hazatér.

Ahogy az évek teltek, Magyarországnak háborút, idegenhatalmak megszállását és egy forradalom gyötrelmeit is elkellett szenvednie, miközben aggodalommal figyelte elszakított fiai sorsát. Erdélyt diktatúra nyomorgatta, Vajdaságot és Kárpátalját háború kínozta, Felvidék sem élhetett békében, mert, ahogy Erdély testvérét, úgy őt is fojtogatták magyarsága miatt.

Magyarország szeretett volna segíteni rajtuk, de nem tehette. Testét valamilyen titokzatos kór támadta meg, olyan betegség, mely önmaga ellen fordul, és saját magát rombolja.

Vele élő fiai látták, hogy anyjuk ereje kezd megfogyatkozni, ezért Európától kértek segítséget, aki megígérte, minden tőle telhetőt megtesz, ha országuk belép az unióba.

    Az édesanya hajlott fiai tanácsára, remélte, ha erejét visszanyeri, nyugati szövetségesei segítségével majd segíteni tud külhoni gyermekein. Hitt abban, hogy az unióhoz való tartozás garantálja majd a kisebbségi sorsban élők jogainak védelmét.

Európa minden reményt beteljesítve segített. Magyarország fiai építkezni kezdtek, kezük nyomán felvirágzott az ország, ugyanakkor a jólét, a technológia fejlődése, egyre inkább eltompította érzéseiket.

Gyorsan érzéketlenné váltak a velük egy hazában élők nyomorával szemben éppúgy, mint távolabb élő testvéreik sorsa iránt, mindenben a maguk hasznát keresték, édesanyjukkal is szembeszálltak, ha úgy kívánta a helyzet, közben észre sem vették, hogy őket is, akár csak Európát valami megfertőzte. A kór egyre terjedt, már-már ijesztő méreteket öltött. Magyarország úgy látta, mintha Európa egyfajta önkívületi állapotban fetrengene, mivel, hogy

az egyformaság mellett kezdett el kampányolni, azt hirdette mindent szabad s miközben önmagát áltatta aludt, így védtelenné vált.

Mikor az ellenség, az éberség és öntudat hiányát kihasználva elkezdett beszivárogni Európa országaiba, Magyarország magához hívta fiait, Budát és Pestet, tanácsot kért tőlük, hogy mitévő legyen.

Buda elgondolkodott anyja szavain, de Pest csak legyintett.

—Nem kell a bolhából elefántot csinálni!—mondta.

—De mi lesz, ha jönnek az idegenek és elfoglalják az országunkat? —aggodalmaskodott az anyja.

—Építsünk kerítést az ország köré, az majd megállítja az áradatot —javasolta Buda.

—De ez a cselekedet szemben áll Európa elveivel —ellenkezett Pest.

    Magyarország szomorúan nézte fiait, mert látta, hogy nem értenek egyet és nem egyet akarnak. Sajnálta Budát fivére konoksága miatt és szánta Pestet, akiben nem volt hűség és elköteleződés saját vérei iránt.

Míg Buda időnként segítőkezet nyújtott külhonba szakadt testvéreinek, addig Pest, Európa kedvét kereste.

A kerítés végül így is felépült, és megállította a jövevényeket, akik nem sokkal azelőtt még heves riadalmat okoztak azokban a falvakban, városokban, ahol átvonultak.

Valamelyest lecsillapodtak az indulatok, és úgy tűnt Európa ébredezik.

A liberalizmus szelleme azonban, amint kiszabadult a palackból, a jóság álarca mögé bújva a kapukat döngetők mellé állt, értük és nem ellenük kezdett el harcolni.

Európa országai csatatérré változtak, olyanná, ahol a testvér testvére ellen fordul, a gyermek pedig szülője ellen.

Magyarország sírt, de aztán maradék erejét összeszedve odaállt Buda és Pest elé.

—Össze kell fogni fiaim. Az életetek és gyermekeitek élete múlik ezen, hát nem látjátok? —szólt keményen.

—Anyám ne fess ördögöt a falra, mert nincs! Ehelyett inkább azt vedd észre, hogy Buda fiad fosztogatja az országot. Külhonban épít kórházat, iskolát, amikor itthon is volna helye a pénznek —háborgott Pest.

—De fiam, ők is testvéreid, sajnálod tőlük azt a keveset? Te mindig velem vagy, minden javamból részesülsz, miért ne juthatna nekik legalább a morzsákból? —kérdezte szelíden fiatalabb fiától az édesanya.

     Pest nem válaszolt, csak egyre dohogott magában.

Nem bírta kiverni a fejéből, hogy Buda vagyona az osztogatás ellenére is egyre gyarapodik.  

Gyanakodni kezdett fivérére és ezt szóvá is tette Európának.

Európa már amúgy is igen csak ellene volt a kerítéseknek és begyében volt a magyarok ellenállása az európai szemlélettel szemben, ezért kapóra jött nekik az árulás, és büntetésekkel fenyegették meg Magyarországot.

Pest vádaskodásaival igyekezett fivére ellen fordítani honfitársait, akik egymással acsarkodva, követelni kezdték, hogy szavazással döntessék el, ki vezesse ezentúl az országot.

Buda, érezve a helyzet súlyosságát, anyjához fordult.

—Mitévők legyünk anyám? Láthatod, milyen kevesen maradtunk.

Magyarország szeme felcsillant, mert távolban szakadt fiaira gondolt.

—Egységben van az erő fiam. Írjál Erdélynek, Vajdaságnak, Kárpátaljának és Felvidéknek, hogy segítsenek.

—Ők ne szóljanak bele a mi országunk ügyeibe! —lázadt fel Pest.

—Talán csak nem attól félsz, hogy veszítenél? —csapott le rá Buda.

—Ugyan már? Csak nem lenne tisztességes, mert ők nem itt élnek, nem itt fizetnek adót. Mit kell ezen még magyarázni?

     Magyarország újra sírni kezdett, mert úgy érezte a szíve kettészakadt.

—Mit kérsz tőlem fiam? —fordult Pest felé. —Azt akarod, hogy tagadjam meg őket? Kérhet-e ilyet bárki egy édesanyától? Talán fivéreid tehetnek arról, hogy elszakították őket tőlem? Talán ők az okai annak, hogy országunkba felütötte fejét az irigység, kapzsiság? Fiaim, szegény kicsi fiaim! Hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a csibéket, hányszor takartalak be szárnyaimmal, de ti szétszéledtetek. Olyanok vagytok, mint a pásztor nélküli juhok, akik nem látják, hogy vesztükbe rohannak.

István király, ha látod omladozó országod, kérlek, könyörögj népedért, hisz Te mondtad: „Nincs más út, csak az Isten útja…”