Túl sok erdélyi

A Magyartanárok Egyesülete  (így, egybeírva, tehát nem Magyar Tanárok, nyilván az oktatási szakterületre és nem a nemzeti hovatartozásra utalva) közleményben nehezményezte három erdélyi író bekerülését a Nemzeti Alaptantervbe. Nevezetesen, kifogásolják Szabó Dezső, Wass Albert és Nyírő József kötelező oktatását a magyarországi iskolákban. Indokaik között említik az írók még viszonylagosan sem egységes tudományos megitélését. Szerintük az illetők inkább nemzeti radikálisnak, mint nemzeti konzervatívnak minősíthetők. Wass Albert művei jó esetben lektűrként lehetnének taníthatók, az irodalom határterületeit taglaló fejezetben. Egyébként is, a Magyartanárok Egyesülete szerint az erdélyi magyar irodalom kellő és elégséges súllyal képviselteti magát az anyaországi oktatásban, például Székely János, Dsida Jenő, Sütő András művei által.

Kedves Magyartanárok Egyesülete!

Anélkül, hogy  egyáltalán hozzászólni merészelnék azon tudományos és egységes, talán kőbe vésett értékítéletekhez, melyeket önök fájón hiányolnak az említett három erdélyi író esetében, engedjenek meg néhány partvonali észrevételt.

A Nemzeti Alaptanterv, akár a fecskék tavasszal és ősszel, jön-megy, akár a magyar kormányok, akik a tudományosan és egységesen rendszerváltásnak titulált politikai mozzanatot követően váltogatják egymást. Mondhatnánk, ízlések és pofonok… Minden kormány saját szájízére formálta a oktatást vezérlő alapelveket. Kevés olyan, örök értéknek szánt irodalmi téma akadt, melyet érintetlenül hagytak vagy nem indukáltak vitákat körülötte. Még szegény Jókai vagy Mikszáth sem úszta meg „beszólások” nélkül. Bár rajtuk kissé körülményesebb volt aktuálpolitikai fogást találni, azt szemükre vetették, hogy nyelvezetük nehezen vagy egyáltalán nem érthető korunk ifjú titánjai számára, így üdvös lenne mondjuk a mobiltelefonos sms-nyelvezetre fordítani őket, ha egyáltalán oktatásuk feltétlenül szükséges.

A legfrisebb alaptanterv e három „jövevénye” kapcsán önök szerint egyetlen tudományosan egységes, közös vonásukban egyezhetünk meg. Mégpedig abban, hogy, mint önök írják, mindhárman antiszemiták voltak. És az, egy klassz európai kultúrkörben, egy ízig-vérig európai országban, finomam szólva is szalonképtelen.

Tiltakozik tehát az egyesület. Ne keressék őket, főleg ne az interneten, üres oldalt fognak találni címük alatt, jó esetben egy semmitmondó drótposta elérhetőséget.

Igen, talán igazuk lehet, kiváltképpen az utóbbi két esztendőben mintha túlképviseetet élveznének a határon túli magyarok, nem csak a honi kultúrában, de a politikában is, lásd például a kultúráért felelős államtitkár személyét. És igen, el kell ismernünk, hogy a párját ritkító erdélyi magyar irodalom, különösen annak klasszikusnak számító része nagyon nehezen érthető azok számára, akik a művek keletkezésének idejében Erdélyben uralkodó általános és nemzetiségi viszonyok ismeretének hiányával szenvednek. Ott, kedves Egyesület, ahol az irodalomnak kikerülhetetlen és fontos szerepe volt a fennmaradásban, a magyarságtudat életben tartásában, bizony születhettek és születtek is olyan írások, melyeket ma önön nemzeti radikálisnak bélyegezhetnek.  Azon túlmenően, hogy a nemzeti radikalizmussal szembeni undoruk indokolatlan, kifogásaik nehezen támaszthatók alá ész- vagy ún. tudományos érvekkel.

Az Egyesületet allergiás tüsszögésre irritáló írók egy olyan országban, országrészben alkotttak, melyet erőszakkal csatoltak idegen gazdához, legkevésbé saját hibája folytán. Egy országrészben, ahol kirabolni, eltakarítani készültek az évszázados magyar kultúrát, műemlékeinket, felépített gazdaságunkat és gazdagságunkat. Ahol a magyar jelenlétet készültek minden módon eltakarítani, kihúzva a szerintük ordas fogakat, melyek esetlegesen a történelem gigászi igazságtalanságát szeretné meggyógyítani. Ahol a magyar identitást kellett minden eszközzel lélegeztető gépre kapcsolni. A ma oly divatos egyenlőségesdi, a hódítók civilizált tisztelete bizton oda vezetett volna, ahol az Egyesületnek már nem kellett volna tudós fejét vakargatni sem Wass Albert, sem Szabó Dezső, sem Nyírő József neve hallatán.

Az erdélyi irodalom maga Erdély s népének történelme. Egy tündérország kincsei és sajátosan értékes szelleme köszön vissza belőle. Irodalom, mely igenis képes volt jó hírünket vinni a világba, nagy embereket adni az öszmagyarságnak. És tanúskoni amellett a helytállás mellett, melyre az anyaország által lazán cserbenhagyott erdélyi magyarok, székelyek kényszerültek.

Az Egyesület tiltakozása különösen furcsa akkor, amikor Magyarországon iskolás fiamnak magyar nyelv- és irodalomórán kínai népmesékre tanítják, nem ritkán olyan írókkal ismertetik meg, akik ugyan lehetnek a világirodalom részei, de tudományosan egységes értékelésünk legalábbis kétséges.

Érdekes mentalitás köszön vissza az Egyesület tiltakozásából: a gondot az jelenti, amit nem mi nyilvánítunk értékké. Mi, valakik, talán Budapestről. Akik talán éppen az erdélyi helytállás példájának fertőző mivoltától tartanak.

Pedig nem kellene. Hiszen, fránya globális sárgolyónkon, ha már itthon nem lelünk példát valamire, nyugodtan kérhetünk kölcsön másoktól. Ahol van.

Akár egyfajta nemzeti egységre is. Ismerős?

Gondolják önök, hogy akadna francia, angol, olasz, spanyol tanár, aki azért kifogásolná nemzete bármely írójának oktatását, mert az illető véletlenül nem a mostani országhatárokon belül ragadt tollat? Vagy tiltakozna bármely francia, angol, olasz, spanyol egyesület, mely kifakadna angetve, afölött, hogy népe költője saját nemzetét mások elé helyezi időnként? Hogy felmutatja ama nemzet értékeit, hogy büszkeségre sarkallja azt, hogy önbizalmát táplálva erőt akar önteni belé?

Ha önök szerint az erdélyi irodalom Székely János, Dsida Jenő és Sütő AAndrás, akkor nem túlzott az erdélyiek által foglalt oldalak száma a tankönyben. Ellenkezőleg! És talán visszaülhetnének az iskolapadba, ismerkedni a sok-sok többi névvel. Önökre férne.

Még az is előfordulhat, hogy kevésbé fogja csípni érzékeny európai szemüket a kifogásolt írók nemzeti elkötelezettsége, ahogyan azoké sem csípi, akiket tapsikolva oktatnak ma is, nemzeti elkötelezetttségűek, bár nem feltétlenül a magyar nemzet mellett.

Ezek után az igazán felháborító jelenség az, hogy az Egyesület bátorkodott Wass Albertet, Szabó Dezsőt vagy éppen Nyírő Józsefet minősíteni. Higgyék el, ők más súlycsoportban „játszanak”. Jóval magasabban, mint ami felérhető egy ilyesféle egyesület számára.

Már ha egyáltalán létezik.

Kercsó Alpár