Atyámfiai!  Üzleti lehetőséget szimatolok. A mai világban ez bizony üdvözítő lehet, megosztom hát veletek, „mozduljatok rá”, gyarapodjatok általa.

Ha netán valaki még nem hallotta volna kies Székelyföldön, állítólag tizenkétezer máramarosi és avasi román ember nyújtott be magyar állampolgársági kérelmet. És még azt mondjuk, nem szeretnek bennünket! Az pedig nyilvánvalóan csak rosszindulatú feltételezés, hogy amerikai utazásaik megkönnyítése céljából szeretnének a remek honfitárs-jelöltek magyar koronás útlevelet, miután az Egyesült Államok és Kanada eltekint a vízumkényszertől a magyar állampolgárok esetében.

Állítólag a benyújtott kérvényekből mindössze harmincat utasított el az illetékes hatóság, barátságtalan lépését azzal indokolva, hogy az illetők nem tudnak magyarul. Kiskapuként azonban hozzátették, amennyiben a derék dák három hónap alatt megtanulja Arany és Petőfi nyelvét, a kérelmet ismételten benyújthatja. És, állítólag, az állampolgárságért folyamodók között találkozhatunk bizonyos Ovidiu Silaghi-val, volt román közlekedési miniszterrel is. Na jó, lefordítom, hogy az érettségin román nyelv és irodalomból szekundát produkálókat ne diszkrimináljuk negatívan: Ovidiu Szilágyi, magyar szórendben Szilágyi Ovidiu. Bevallom, halvány helyettes segédfogalmam nincs, miként hangzana az Ovidiu szittya megfelelője. Bízom benne azonba, hogy amint Silaghi úr dagadó kebellel leteszi a magyar állampolgári esküt, rögvest füleink számára ismerősebbként csengő keresztnevet választ magának, például a Ladó-féle utónévkönyvből. Lehetne mondjuk Árpád…

Nos, a jószomszédi viszony ápolása jegyében illik segítséget nyújtanunk ezeréves honunk hivatalos polgárságára áhítozó felebarátainknak. Tanítsuk meg őket magyarul.  Természetesen szigorúan üzleti alapon, minekutána nekünk sem adnak a boltban száraz kiflivéget sem egy elrebegett köszönetért.

Dolgozhatunk nyugodtan felárral, hiszen az a gonosz hun lélek, aki elvárja Silaghitól, Covaciutól (Kovács), Checichestől (Kecskés) vagy a jobb sorsra érdemes Sabautól (Szabó) Stefan, óh, bocsánat!, István királyunk nyelvfacsaró szavainak ismeretét, csúfos három kurta hónapot jelölt ki határidőként a csodás aspiránsok számára. És, ha igaz, hogy a magyar az egyik legstrapásabban elsajátítható nyelv ezen a kékesszürke bolygón, akkor „bele kell húznunk!”. Remélhetőleg utóbbihoz hasonló esti elszólásokat engedékenyebben kér majd számon a vizsgázókon a bíráló testület.

Meghírdetjük tehát az intenzív, gyorstalpaló magyar nyelvtanfolyamot. És, míg az otromba tengerentúliak fenntartanak mindenféle, teljesen indokolatlan beutazási korlátozásokat a román állampolgárokkal szemben, „betegre” keressük magunkat.

A nemzet, a NEMZET hasznát már meg sem említem. Fogyatkozó sorainkat értékes emberanyaggal tölthetjük fel, miközben vélt vagy valós elleneink táborát apasztjuk. Megmutathatjuk a felénk gyakran fintorgó világnak, hogy régi, szép neveinket helyesen, magyarul is használhatjuk. Bebizonyíthatjuk, hogy visszatérhetnek a nyájhoz azok az elkóborolt lelkek, akik valamilyen csalfa érdekből behódoltak idegen helyesírási szabályoknak, de most, szintén valamiféle haszonelvű megfontolásból, eszükbe jutott Kazinczy Ferenc és az ő műve.

És közben betegre keressük magunkat.

Képzeljétek el, atyámfiai, a történelem kabaréját, ahol a kétezer éves dicső történelmére és egységes, megkérdőjelezhetetlen nmzetállamára oly büszke román atyafi három hónapon át kínkeservesen szenved az ikes igékkel, ezernyi kivételtől hemzsegő írásmódunkkal, nyelvünk kötött hangsúlyával, kiejthetetlen ékezetes magánhangzóinkkal, két- és többértemű főneveinkkel, jó esetben rendkívüli árnyaltsággal bíró fogalmazványainkkal. És e szenvedésért még fizet is. Bátran kijelenthetjük, hogy a nyelvi hadművelet nem pusztán anyagi, de jelentős erkölcsi kielégülést is eredményezhet.

Apró revans azért a rengeteg gúnyos brekegésért, mellyel helységneveinket románra fordították, mellőzve azok lefordíthatatlan jelentését.  Kis elégtétel kifacsart személyneveinkért, lenyúlt történelmi alakjainkért. Azért az arogáns terpeszkedésért, amivel városaink és falvaink főtereire huppantak öntelt üleppel.

Azért, mert, kényszerből vagy önként és dalolva (nem elenyésző számban!) Szabó Lászlót Ladislau Sabauvá, Kovács Istvánt Stefan Covaciuvá, Mezei Kálmánt Coloman Campeanuvá gyúrták át.

Elégtétel, igen. És betegre is kereshetjük magunkat…

Kérlek, atyámfiai, legyünk megbocsájtók ebben a kegyeletteljes órában. Ne firtassuk, miért vált meg bárki anyjától s apjától kapott magyar nevétől s mennyit dobott kukába magyarságából átírt s évtizedeken át nyugodtan hordott neve által. Abból a magyarságból mely, vannak még csodák!, újra borzasztóan fontos értékké lépett elő.

Üljünk le Silaghi úr mellé, paskoljuk meg barátságosan a köz szolgálatában meggörnyedt nemzeti vállait és ismételgessük türelmesen: ez ajtó, az ablak, az asztal. Nem ájto, áblák, ásztál, kedves Silaghi úr, hanem ajtó, ablak…

Feltétlenül javítsuk ki szegényt, ha, az állampolgrrsági kérelem benyújtási aktusára gyakorolva, azt találná mondani: én lenni mághiár. Ápám, ányám lenni mághiár.

Kedves Silaghi úr, helyesen így hangzik: én magyar vagyok.

Legalábbis mostanában.