Huszonkét éve...Hihetetlen. A marosvásárhelyi Elektromaros vállalat Számológépgyárában dolgoztam akkoriban. Már napok óta feszült volt a hangulat a magyarok és románok között, de még szóba álltunk egymással. Aztán elterjedt a hír: agyonütötték Sütő Andrást. Később kiderült: "csak" a szemét verték ki...Békésen tüntettünk, mintegy kifejezve szolidaritásunkat nagy írónkkal szemben, időnként skandáltunk is, követelve az anyanyelvi oktatás megteremtését, kérve, hogy az akkori elnök jelenjen meg körünkben, biztosítsa számunkra ezt. Ìgéretet kaptunk, de történni nem történt semmi. Egy idő után a tejgyár igazgatója, aki magyar ember volt, bejelentette, hogy amíg nem tesznek eleget a kérésünknek, addig nem szállítanak tejet az üzletekbe. Csatlakozott hozzá a kenyérgyár vezetője is. Ekkor jelentek meg a románok közöttünk, mintegy a földből kinőve, hisz végig köztünk voltak, csak nem szólaltak meg...
Fel voltak fegyverkezve...mi nem... Több helyről harsant a kiálltásuk: "Nu va fie frico! Suntem frati!" ( Ne féljetek, testvérek vagyunk) ...Èrtetlenül álltunk egy darabig...abszurd volt, hogy ezt skandálják, hisz közben fegyverekkel fenyegetődztek...Mikor már több volt kettőnél, tennünk kellett valamit...Az akkori Gostat udvarán ott álltak a kiürült káposztás hordók, a főtéren meg a zöld padok...szétszedük azokat, így jutva lécekhez, amivel védekezhettünk, de esélyünk se volt velük szemben, nagy fölényben voltak, különösen mikor a libánfalvi és a hodáki csürhe is megérkezett...szintén felfegyverkezve. 

 Már -már feladtuk...már sok volt a sebesült...Ekkor hangzott fel a megmentősereg erőteljes kiálltása: "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" Mellénk álltak. Mai napig megborzongok, mikor kimondom, vagy leírom ezt a mondatot...Ki tudja milyen véget ér az egész, ha ők nem sietnek a segítségünkre...ki tudja hány magyar áldozat lett volna...Hálatelt szívvel kell megköszönnünk nekik...

 Aztán szép lassan ez is eltelt...Ès jöttek a hétköznapok...amikor be kellett menni dolgozni...amikor nem szólt kollega a kollegához, szomszéd a szomszédot nem köszöntötte, amikor régi barátságok szakadtak szét, mintha soha nem is léteztek volna...A szomszédunkban lakott egy román katonatiszt. Nagyon szerette a szőkefürtös, kékszemű kisfiunkat. Mindegyre meglepte egy- egy csokival, cukorkával... Azon a márciusi délutánon, huszonegyedikén, a gyerekünk az udvaron hintázott...A kedves katonatiszt bácsi az emeleti ablakból megdobálta, mert magyar....A fiunk legkedvesebb kis barátja is román volt, Sorinel...a szülök eltiltották egymástól őket, az apa tajtékozva rohant ki és verte ki a süteményt a fiúcska kezéből, amivel pár perce kínáltam meg, ordítva, hogy meg ne kóstolja, ki tudja, megmérgezzük...

 Fekete történelem részesei voltunk...immár huszonkét éve...