Nyámi néni éppen azon sopánkodott nagy szörnyülködve, hogy mennyire elzüllött a mai fiatalság, már ami az öltözködésüket és a viselkedésüket illeti. A vitát az
váltotta ki, hogy pár perccel azelőtt sétált el a fa alá kiült vénasszonyok
előtt egy fiatal pár. Persze, hogy megakadt Nyámi néni szeme a leány feszes
nadrágján és meztelen vállain. Össze is dugták a fejüket szaporán az akácfa
árnyékában, hogy csakúgy forrott a vélemény keszkenős ősz hajszálaik alatt.
„Micsoda becstelenség”, „milyen utálatos”, „ízléstelen” és még sok-sok hasonló
dicséretet kapott az imént említett párocska annak ellenére, hogy még köszöntek
is a néniknek.

Hevültek az indulatok, tüzesedtek a vélemények, sorakoztak a következtetések a leány magánélete körül. Nyámi néni már odáig jutott a meggyőződésével, hogy „hát én
bizony nem tenném a kezem a favágóra” a lány becsületével kapcsolatban. Aztán
még ki hallott ilyent, hogy este szürkület után mennek haza! – szalasztotta el
valamelyik zsűritag a gondolatait.

Úgyhogy mire hanyatlott a nap, alaposan megtárgyalták a mai fiatalok undorító viselkedését. És el is sóhajtozták – mintha gyászolták volna – a tényeket.
Viszont azt is elsápítozta Nyámi néni, hogy „bezzeg mi úgy éltük le az
életünket, hogy két rend szoknya, ing meg mellény volt rajtunk nyáron is!”

Még akart valamit hozzátenni a sajnálnivalókhoz valamelyik asszonyság, amikor Biri néni ura, Mózsi – a régi erkölcsök szerint – már hazafelé derült a
kártyapartiból. Le is állították nyomban az asszonyok és neki is elmesélték,
miről tárgyaltak egész délután. Természetesen a látottakat és súlyos
következtetéseiket részletezték. Különösen Nyámi néni mutatta meg, hogyan tud
szörnyülködni. És ez lett a veszte.

Amint a közmondás is említi, „igazat a kisgyermek és a részegember mond”, itt is beigazolódott – tudniillik Mózsiék olcsó pálinkával fűszerezték a kártya és az
újságpapírosba csavart hüvelykujj-vastagságú kotros dohány keserű ízét. Szóval
Mózsi ráböffent Nyámi nénire:

Nyámi, még neked jár a szád! Nem emlékszel, amikor násznagyok voltatok, hogyan táncoltál? Hol volt akkor a két
rend szoknyád?

Mit beszélsz, te!? – kezdett el pislogni szaporán Nyámi néni.

Mózsi sem kérette magát. „Belőle már a pálinka beszélt” – vagyis a mondás szerint a színtiszta igazság. Kezdte onnan, hogy ökörfalváról járt egy legény egy lófalvi
lányhoz. Szépen – talán kissé túlrészletezve – eljutott odáig, hogy Lófalván
Nyámi és az ura voltak a násznagyok a lány részéről. Aztán éjfél után, amikor
lejárt az ajándékozás, a násznagyok valakivel szokatlan fogadást kötöttek.

Itt megállt Mózsi, megvakarta a fejét, hogy – amint ő a régi erkölcsökhöz szokott – hogyan is fejezze ki magát. De a pálinka eláztatta a szótárat Mózsi fejében,
hát így maradtak a mindennap használatos kifejezések. Közben Nyámi néni a
naplementével karöltve pirult, és folyton azt nyögte, hogy „neked elment az
eszed”, de ennél nyomósabb érvet fel nem hozhatott saját mentségére.

Szóval ott hagytuk abba, hogy Mózsi találó kifejezést keresve megakadt. Mivel az ihlet elkerülte ezen az estén, hát „kerek perec” kimondta a bizarr fogadás lényegét,
ami arról szólt, hogy Nyámi – lehetett akkor már vagy harmincöt éves – és a
férjeura „csurdén” táncolnak egyet az asztal tetején. A fogadás megköttetett. Hamarabb
a szakácsok szépen lekopasztottak egy terített asztalt, ahol a mutatvány
bekövetkezik. Forrott a hangulat, a násznép szorosan körbevette a porondot és a
tetteseket, és izgatottan várták a következményt. Még szerencse, volt annyi
eszük, hogy a gyermekeket szépen lefektették már, máskülönben azoknak egy
világnézeti képük roskadt volna rommá a nem mindennapi látványtól ezen az
éjjelen.

A cigányok már hangolták is a muzsikát, meg a kontrát, hogy legalább a hangszer szóljon tisztán, ha már a szemük elhomályosul a nagy bámulástól, ha már a
lüktető vér zúgása tompítja el csalhatatlan fülük hallását, meg ha netalán
reszketni kezd a kezük is. Valaki utat tört a közönségen, egy nagy
petróleumlámpát hozott, és fölkötötte a táncosok asztala fölé a gerendára. Katonaságot
megjárt fiatalemberé volt a lámpás ötlet. Ő már tapasztalt annyit a rohanó
világból, hogy a nagy dolgokat mindig megvilágítják. Így beépült a falu életébe
egy újabb nagyvilági elem.

Tehát izzott a lámpabél. A cigányok rázendítettek a kívánt dalra. Násznagyék – Nyámi és a férje – fölmásztak az asztalra, és minden refrén után levedlettek egy-egy
ruhadarabot. Az elején még könnyen ment, sőt még a kontrás ritmusára hullottak
alá a díszes öltözékek. Viszont egy idő után násznagyék kezdték húzni az időt,
egyre inkább táncoltak, mint vetkőztek. Meg is fenyegették őket, hogy elvesztik
a fogadást, ha nem tartják a szavukat.

Már majdnem egészen megvetkőztetek, mint a tyúk – részletezte Mózsi egyre inkább nekitüzesedve.

Hát neked elment az eszed! – vörösödött szóra Nyámi néni.

Azt hiszem a tied is elment, amikor leráztad magadról még a „dinamót” is. – recsegte a megállapítást Mózsi.

Nyámi néni még többször közbeszólt céklaszínű arccal, de Mózsit sem valami gyenge fából faragták, mert addig részletezte a híres krónikát, ahol már násznagyék
iszonyú árnyékai röpködtek a csűr oldalán, és eleget tettek a fogadásnak.

És nyertek…

A következő vasárnap délután Nyámi néniék ismét a kapu előtt ültek az akácfa árnyékában. Újra jött a legény a leánnyal. A múlt heti ünneplőben volt most is a
leányzó. Köszöntek illedelmesen, és továbbsétáltak.

Milyen aranyos szép pár! És milyen jól áll a lánykán az a ruha! – állapította meg Nyámi néni mosolyogva…