Szeretett a Nagypapánál lenni. Pedig Tata nem főzőtt olyan jól mint az Anyu, nem is beszélt sokat. Mégis érezte azt a végtelen szeretetet ami az öregből áradt. Még akkor is, mikor megszidta. Nem szelíden szidta, mégsem volt ijesztő.

  Szerette azt a fanyar illatot is ami körüllengte. A pipa illata vegyült a szappan illatával, esténként az egész napi munka izzadságszagával.  Furcsa , nagy darab, csúnya háziszappan volt.Ő is azzal kellett mosakodjon amíg ott volt.  Mégcsak fürdőszoba sem volt, csak egy hatalmas lavór. Mégis tisztábbnak érezte magát mint bármilyen tusfürdő után.  Esővízzel mosta a haját, az öreg összegyűjtötte egy óriási hordóban az eresz alatt. Fényes,lágy tapintású lett tőle a lobonca.

 Napközben minduntalan ott lábatlankodott az öreg körül. Az öreg rá-rá mosolygott. Néha katibogarat mutatott neki, néha egy-egy virágról mondta el micsoda, mikor virágzik.Délben legtöbbször hideg puliszkát ettek, frissen sütött házikolbásszal, káposztacikával, vacsorára aludttejet kanalaztak.

  Esténként Tata mesélt. Egy szobában aludtak. A szoba két végén egy-egy magas ágy állt. Ő a vastag dunyha alatt biztonságban érezte magát, hagyta, hogy körülölelje a puha fészek. És hallgatta a mesét, ami ne

m is mese volt..igaz történetek elevenedtek fel előtte a halk , komótos beszéd nyomán. Nagyon szerette mikor a régi időkről mesélt. Ilyenkor a tata hangja ellágyult, megfiatalodott...

 "Hej, leányka, leányka. Nem tudjátok ti mi az ami jó! Micsoda bálok voltak az én időmben! Micsoda csinos leányok! Nem voltak azok olyan lengén felöltözve mint mostanság, és mégis milyen szépek voltak! Hej, leányka, ha te tudnád, milyen illatos volt akkor még a rózsa, milyen jó ízű a kenyér amit Édesanyám sütött, még egy hét után is kenyér volt az! Más világ volt, leányka, egészen más világ. Az emberek is jobbak voltak, törődtek egymással. ..."

   És mesélt, mesélt a tata, hosszan, elmélázva, meg-meg remegő hangon. Soha nem tudta meddig tartott a mese...Mindig belealudt. Sokat beszélt ilyenkor a puha, csöndes estéken az öreg, pedig napközben szavát sem lehetett hallani. Boldog volt a Nagypapánál.

  Most itt áll a sírjánál...Bántja, nagyon bántja, hogy később felnőtt korában olyan ritkán látogatta meg. Milyen ostoba az ember! Azt hitte a Tata mindig ott van, oda bármikor mehet, előbb hadd intézze el a fontosabb dolgokat...Pedig az öreg mindig várta...Nem üzent senkitől, de ő tudja, hogy várta. Ha nagy ritkán elment hozzá, az öreg tekintete mindent elárult. Nagy öröm csillant a szemében, valahányszor meglátta.

  Megtanulta egy életre: nincs fontosabb a szeretteinknél. Velük legyünk amennyit csak lehet, helyezzük őket előbbre a fontos dolgok ranglistáján, hisz bármikor átköltözhetnek a túlvilágra, és akkor már késő bármit is bepótolni....

  Nagyapa mindig vele lesz. Az illata , a meséi...Isten nyugtasson, drága Tata!