Törvénytisztelő állampolgárnak tartom magam. Mielőtt azonban bárki ugrana megrendelni egy hatméteres márványtömböt Carraraból, szobrom kifaragása céljából, elárulom, hogy nem annyira meggyőződésből vagy a jogszabályok iránti tiszteletből vagyok az, sokkal inkább az esetleges sanyarú következményektől való borzongás kényszerít a törvénytisztelet erkölcsi magaslataira. És, ha már ilyen szépen sikerült önnön nimbuszrombolásom, azt is meggyónhatom, hogy bizony néhányszor nagyvonalúan mellőztem a paragrafusok parancsolatait.

Igen, loptam. Súlyosbító körülményként kéretik figyelembe venni, hogy az eset után az égvilágon semmi bűntudatot nem éreztem, bocsánatot nem kértem, sőt, büszke voltam bátorságomra.

Évtizedekkel ezelőtt egy kietlen vasútállomáson ücsörögtem egy töredezett padon igen kedves hölgyismerősömmel. S mivel akkor még csak ismerősöm volt, de én roppantul pályáztam még ki sem csírázott barátságunk magasabb és intimebb szférákba emelésére, körülnéztem azon az állomáson. Lerobbant, feketére kormozódott épület rogyadozott ot, szeméttel bőségesen álcázott és enyhén bűzölgő talpfák, unatkozó vasutasféle nézegette a peront közvécének használó szürke galambokat.

A pad mögött azonban, óh!, oázis a szocreál iparosítás acélos jellegtelenségén, kicsiny parkocska virított. A láthatóan egészségesen elhanyagolt gyep közepén pedig rózsák pompáztak. Gyönyörű, piros, életvidám rózsák.

Kérem szépen, a néphiedelem szerint virágot és csókot lopni nem bűn. Arról nem értekezik a régi bölcsesség, hogy jogilag milyen besorolást kap az amúgy bocsánatos kihágás, amennyiben a delikvens azt egy állomás nyilvános parkjában követi el, mellesleg éppen ama parkra nyíló lokális rendőrörs bóbiskoló közegének orra előtt. Figyelembe vehető-e enyhító körülményként nemes szándékom, mellyel egy másik lopást igyekszem megelőzni. Tudniillik, ha leszakajtok onnan, a nép vagyonából, egy szál csodás rózsát, és rendeltetésszerűen használom azt fel, úgy megelőzhetek egy súlyosabb bűncselekményt, a csóklopást. Vélelmeztem ugyanis, hogy a virág hatására szükségtelen lesz azt a csókot a célszemély tudta és feltétlen hozzájárulása nélkül megszereznem.

Persze, a jól hangzó magyarázat és derült égből érkező lángoló hősiességem ellenére, komoly kéelyeim merültek föl vakmerő akcióm végkifejlete kapcsán. Finom szellő lebbent, kóbor varjú károgta el magát rajtam röögve, miközben, minden valaha létezett merészségem tagjaimba gyömöszölve, ide-oda tekintgetve, prédára leső oroszlánként lopóztam a virágágyás felé. Villámgyors terepszemlévek választotam ki áldozatomat, már kinyílófélben levő, de várhatóan még egy-két nap agóniát kibíró tüskés gyönyörűséget. Gyorsan kellett lecsapnom, mert egyrészt jött a vonat, amire vártunk, másrészt alaposkodásom garantáltan lebuktatott volna a rend visszafogottan éber őre előtt.

A vonat trombitált, fújtatott, nyikorgott. Felkapaszkodtunk, arcunkon a legtökéletesebb krisztusi ártatlansággal. Gálánsan segítettem megmászni a rideg vaslépcsőket, hiszen szúrós rózsával egyik kezében nem kis feladat az egy ifjú hölgynek.

A folytatást gondolják hozzá, ahogy tetszik…

Annak dacára, hogy lopásom ezer érvvel menthető, a tény makacsul tény marad. Ahogyan azt sem mossa tisztára sem népmese, sem az eltelt hosszú idő miatti elévülés, hogy diákkoromban, az oly népszerű őszi „mezőgazdasági gyakorlatok” során majdnem naponta rejtettem néhány szem krumplit vödrömbe, a rákötözött melegítőfelső álcája alá. Vagy marharépát. Mikor mit tolt elénk a mezőgazdasági gyakorlat. És hazavittem, a nyulaink nem kis örömére. Később szatyorra cseréltem a vödröt és apró fadarabokkal gazdagítottam az otthoni tüzelőállományt abból a gyárból, ahol aktuálisan napjaim harmadát töltöttem. Egy szomszédos ipari termelőegységből csak egy elárvult villanykapcsoló örökbefogadására futotta időmből… Jelentem, azóta is megvan. Csak azok a forrásvidékek tűntek el, ahonnan felelős őrzésbe vettem a jelzett cuccokat. És eltűnt a szlogen is, mely, akár a rózsa esetében a néphiedelem, kimoshatott volna a galibából: miénk a gyár, nekünk dudál! Hát, ha a miénk, akkor a sajátom elvitele tán mégsem von börtönt maga után, nem?

Mindeddig megúsztam, bár néha rám telepszik a lelkiismeretfurdalás. Lehet, hogy a nép vagyonának bűnös megdézsmálása is kiütött egy téglát a nép szocialista rendszerének ormótlan építményéből? Lehet, hogy a szükség sem magyarázhatja tetteim, hiszen a krumpli, marharépa vagy a fadarabok nélkül sem lett volna sivárabb létem?

Akkor mi volt az indíték? Az, hogy mindenki lopott és kirekesztés lett sorsa a nyájtól eltévelyedőknek? Az vajon, hogy a nép vagyona mindenkié, tehát valójában senkié? Így istenigazából el sem lopható? S ha mégis, mert a székely-magyar ritka találékony fajta, akkor sem kárhoztathatja magát azért az ember, s remélhetőleg más sem őt. Mert aki tehette volna, hát… az is lopott.

Igen, kedves szövegemen szenvedő olvasó, loptam, s lopott más is, keveset, sokat, volt, aki rengeteget. Loptunk virágot, csókot, krumplit, aztán tévét meg pénzt, gyárakból, földekről, magánemberektől. Loptunk a régi rendszerben s lopunk az újban is. És lopunk, sajna, akkor is, ha tulajdonképpen semmi szükségünk rá. Olyasmivá vált e ténykedésünk mint sok extrém sport, melyne egyetlen értelme, ha egyáltalán van ilyen neki, az adrenalintermelés fokozása. Az izgalom bizsergését előcsalogatni nyikorgó gerincünk alól.

Nem ismerünk sem istent, sem embert, sem áldozatot, sem okozott bánatot vagy kárt, nem látunk, nem hallunk, csak megpróbáljuk elvenni, ami ott van. Néha csupán azért, mert ott van. Néha akkor is, ha a kiszmelt jószág le van betonozva. És néha akkor is, ha templomtoronyban lóg. Ha pedig elődeink azt a tornyot túl magasra tervezték, isten dicsőségére, megteszi egy harangláb is. Pirkadatkor kelünk, ahogyan nagyapáink, ha kaszálni indultak, fejszét s fűrészt ragadunk történelemmel kérgesített kezeinkbe és szétfarigcsálva a haranglábat, harangot zsákmányolunk. A harang mindenkié, tehát senkié?

Leadjuk hulladéknak, a kapott kis pénzből majd kidüllesztett mellizommal csapunk a kocsmapultra?

Az lehet, hogy virágot, csókot lopni nem bűn. De harangot lopni a legsúlyosabbak egyike, mit ember elkövethet. Nem a fém számít, amiből öntötték, mégcsak a felszentelés sem. Nem a kirabolt közösség bánata, munkájának, pénzének semmibe taposása.

A harang mint fogalom a fontos. Mert minden harangban benne lakik a tatárok támadására figyelmeztető kondulás lármafák iszonyú lángjainál. Benne lakik Hunyadi nándorfehérvári diadala. Ott lapul falában Gábor Áron ágyúinak dörgése a kökösi hídnál. Ott ültet családot asztalhoz a bronz és ezüst minden délben, s hív imára, ha eljön az ideje. És felejthetetlenül hordozza anyagában minden harang véreink temetését.

Benne él s szól belőle egész életünk, ezer éven át. És mindenkinek szól, akár hallja, akár nem akarja hallani, vagy csak érteni s érezni rest, buta.

Harangot lopni ugyanaz, mint életet lopni. Az enyémet, az önét, mindenkiét.

Az úr 2011. esztendeje jégbontó havának elején a székelyföldi Kirulyfürdőn ellopták a harangot.

Uram, mi jöhet még?!

Hol vagyok én, porszem, kevéske krumplimmal, szakasztott rózsámmal? Hol vannak azok, kik Gál Sándor honvéd ezredes és vitézei sírján taposva leszedték az emléktáblát a Nyergestető kopjafájáról?

És hol vannak azok a régimódi, elavult palik, akik valaha csókot csentek virágzó orgonabokrok illatában?

Ellopták a harangot.