Tegnap oly természetes volt,

a zöldülő tavasz, a rügyfakasztó

langyos déli szél, hogy észre

sem vettem, dalolnak a madarak,

és minden milyen boldog, ami él.

Mondták, az idő változik,

bár átsuhantak rajtam a szavak,

nem lettek bennem gondolattá,

hogy felkészüljek, mit hoz a virradat.

Aztán, míg aludtam,

vihar tarolt a tájon,

reggelre minden átalakult,

megszűnt a kedves,

megszokott világom.

Rettenetesen fájt e pusztulás,

mint kinek elvették eszét,

puha gyolccsal bekötni akartam

a letört ágak sajgó, vérző sebét,

de minden hiába!

Elhallgattak a dalos madarak.

Kányák köröztek prédára lesve

a sötét égbolt alatt.

Eltűnt minden szépség,

hervadt virágok takarták be

lépteim nyomát.

Felriadtam, hiszen ez csak álom,

reménykedve, vágytam a csodát.

A függöny mögött sütött még a nap,

bárányok legeltek békésen a réten,

de nyugat felől morajlott a lég,

s felhők kúsztak feketén az égen.