Régi viharok vén felhőket sodornak.Sötétek, hisz láttak mindent. Hova megy a világ sorsa, mivé lesz az ember…

A hajnal arra ébredt, hogy sír a tél. Nem csendben, hangtalan hóeséssel. Döngette a vihar a ház falát, kövér cseppek verték az ablakokat. Búcsúzik az Óév - jutott eszembe. De rég láttam az áldott, fényes napot!

A karácsonyunk szürke volt s rideg, mint a betlehemi jászol, de ahogy akkor rég, világosság támadt benne az Isten gyermek könnyű teste nyomán, úgy nekünk is felviláglott a betlehemi láng a szentesti misén, a Krisztus születését megjelenítő gyermekek éneklő ajka által.

Platánóriások alatt nagyokat lépek, December előlem a farkát behúzza, megszámlálták napjait, didereg. Vele didergünk mindannyian, kik képtelenek vagyunk a folyton változó áramlatokhoz alkalmazkodni, pedig régen milyen jól viseltük a mínusz húsz fokokat.

Nem engedem meg magamnak a múlton való merengést, mert akkor nem bírnám elviselni a napnak a maga terhét. Karácsonyeste sem töprengtem azon, hogy mi lenne ha… pedig sok hiányossága volt az ünnepi alkalomnak. Őriztem a csendet, a Szent este benső magányát. Azt a magányt, amikor nem vagyok egyedül, de a többiek szívén át, a lelkemben megszületni vágyó Jézusra figyelek. Azon az estén, örömkönnyesen megszületett bennem a Karácsony és kísér az Új év felé, amikor bennem is az a kérdés sziporkázik, vajon jobb vagy rosszabb lesz-e a mostaninál? De, hát Jézus megszületett! Ez a csoda nem váltható vissza, mint a nem tetsző ajándékok.

A megváltás végérvényes, jövőre is átvihető, hisz Ő maga mondotta, mielőtt a mennybe ment:

„Ne féljetek! Én minden nap veletek vagyok az idők végezetéig.”