Nyirkos őszi estén, amikor fehér köd nyaldossa az utat, az ember az orráig sem lát, egy autó száguldott végig a kihalt utcán.

A megengedettnél sebesebben hajtott, s mivel a látótávolság nagyon szűkre szabott volt, elcsapta az útesten átszaladni akaró szürke macskát.

     Teréz, aki úgy gondolta, ha valaha is lát majd ilyet elájul, de nem ez történt.

Döbbenetet érzett és egész teste megremegett, de a döbbenet és remegés mintha visszhangot vert volna benne. Az iszonyattól futásnak eredt. Nem bírta elviselni, ha bárkit vagy bármit szenvedni látott.

A párás, hideg levegőtől hamar kifulladt, meg kellett állnia, ekkor úgy érezte, hogy nincs egyedül. Mintha két szív dobogna egyszerre.

Az átélt megrázkódtatástól mintha valaki rettegni kezdene benne.

Gyermekem lesz —hasított agyába a gondolat. A terhességi teszt megerősítette azt, amit sejtett.

    Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta egy új élet van születőben, megváltozott minden.

Virágba borult kedvvel ápolgatta a parányi csírát mely egyre növekedett.

Boldog, puha csendbe merülve próbálta megérezni, hogy fiú lesz-e vagy lány.

Az ultrahang ezt a kíváncsiságot csak növelte, mert nem kapott egyértelmű választ kérdéseire.

Egyik ilyen vizsgálaton az orvos mellett egy gyakornok is figyelte a monitort.

—Egy ciszta az agyban… gyakori fejlődési rendellenesség —ütötték szíven Terézt az orvos szavai, aki csak a gyakornokkal kommunikált.

Úgy beszéltek a magzatról, mintha szemléltető eszköz lenne, a testében életet hordozó nő pedig, mintha nem is lenne ott.

     A napot hirtelen felhők árnyékolták és sűrű hideg eső szakadt a világra.

A növekedésnek indult csíra megtorpant, bizonytalannak látszott megszületése.

Fázni kezdett. Egyszerre olyan hideg lett odabent, mint odakint, ahol a December már fogát csikorgatta, és egyre folytak rá a sós könnyek, de nem tehetett semmit.

Ketten várták az ítéletet, mely januárra volt kitűzve.

Túl hosszúnak tűnt a bizonytalanság, de a magzat bízott abban, aki őt testébe rejtette.

Ismerte érzéseit. Együtt lélegeztek, szívük egyszerre dobbant úgy ragaszkodtak egymáshoz.

    Teréz nem beszélt kétségeiről senkivel.

Néhány fájdalmas nap után döntött. Az élet mellett.

Szerette azt, aki benne fogant, olyan leírhatatlan szeretettel és kötődéssel, hogy nem bírt arra gondolni, amit másoktól sokszor hallott, „majd szülsz másikat”.

Nem tud megválni tőle, mert ő már Valaki. Pótolhatatlan. Nem helyettesíthető.

Énekelt neki arról, hogy szép az élet, beszélt hozzá arról, hogy milyen a világ, pedig átgondolta százszor és ezerszer, lehet sérült vagy beteg a gyermeke.

De vajon egy anya érzései megváltozhatnak akkor, ha akit a szíve alatt hordott nem olyan lesz, amilyenre vágyott? Vajon a fa lerázza magáról a tökéletlen termést?

    Ő soha nem álmodta meg gyermekét. Hagyta, hogy érzései szüljék azt a képet, melyet magában őrzött. Így tudta meg, hogy fia fog születni.

Nem is tudta, inkább egyszerűen csak meg volt győződve róla, ugyanazzal az ösztönös megérzéssel, ahogy a létezéséről is tudomást szerzett. 

Olyan ez, mint a hit. Hagyta magát bimbózni és virágba borulni, mint tavasszal a fák. Elfogadta az életet és tovább adta, mégis semmi rendkívülit nem tett.

    Egy forró nyári napon végül megszületett a fia.

Erőteljes bömböléssel tudatta környezetével megérkezését.

Egészséges volt, mint a frissen oltott fán termő gyümölcs, bár élete bizonytalanul, kétségekkel átszőve kezdődött és világra jöttét hosszú, fájdalmas vajjúdás előzte meg.

    Ma már tíz éves. Bontogatja szárnyait.

—Egyszer még sokra viszed —mondogatja anyja, fia hangjába gyönyörködve.

Gyakorta csengő dallamok töltik ki a csendes estéket.

Az apja is büszke rá és a gyermek érzi, hogy nem volt hiábavaló megszületnie.

Talán néhány virágzó tavasz után, mikor dalra fakadnak az énekesmadarak, a fiú lelkében olyan dallamok születnek, amelyek megérintik az emberi szíveket, azokét is, akik nem élték át a „teremtés” csodáját.

     A születés olyan, mint az ige, amely testé lett.

Lehet egy dal vagy vers, mely a lelkünkből jön létre. Lehet valami, ami kezünk alkotása.

De aki testünkből született, akinek élete bennünk szökkent szárba olyan, mint saját létünknek folytatása.